Politikus, ha humorhoz nyúlsz, először moss kezet!
Ha át tudnak nézni a napi politikai történések válla felett – márpedig át kell, máskülönben aligha élhető túl komolyabb egészségkárosodás nélkül ez a gyenge minőségű vízfestékkel pingált és elszabadult bajuszokkal díszített valóság –, akkor érdemes megfigyelni, mi az, ami ebben az egészben általános jelenségként irritálja a parasztot. Ami nem az elemzőt, nem Kálmán Olgát, nem is az európai szakjogászt idegesíti, hanem az embert, aki reggel felkel, elmegy dolgozni, rohan a gyerekért, hazajön, aztán másnap ismét ébred és csinálja ugyanezt szó nélkül. Nos hát, ez a meglehetősen széles, ám azzal együtt a hatalom számára nem túl feltűnő népréteg – politológiai gyűjtőnéven: birka –, amelyik higgadtan éli az életét és tűri a százszor jobbra érdemes hazáján páros lábbal ugráló bohócokat, a legjobban azt a szagot nem állhatja, amelyik a politikus szájából jön. Nem mindig, csak akkor, amikor megszólal, és abba esetleg öncélú humort visz. Az valami egész elviselhetetlen. A jelenlegi kurzus ugyanis vicceskedésben egészen egyszerűen alulmúlhatatlan.
A nevettető szándék egybenőtt a közélettel, így lett kiváló terepe a társadalomkritikának a mindenkori népképviselet, csakhogy ami mondjuk Hofi Gézát legendává növesztette és Bödőcs Tibornak legutóbb szárnyakat adott, az mesterfokon művelt politikai humor, amit viszont a választott urak a sajtótájékoztatókon évek óta töményben szórnak ránk, az politikushumornak készült, csak valahogy kimaradt belőle a só. Meg az élesztő. Ahogy a liszt és a víz. „Ennyiből” jóízű dolgok ritkán szoktak kisülni.
Aki közéleti szereplőként a humorhoz nyúl, az előbb mosson kezet! Úgy érjen ehhez a gazdag eszköztárhoz, olyan óvatos alázattal, amivel egy százéves porcelánt emelünk ki a vitrinből. Legyen tisztában a hasonlatok időszerűségével, az áthallásokat világosan kezelje, úgy röptessen paradoxonokat, hogy ismeri azok természetét, akkor idézzen művészeket, nagy elődöket, ha legalább képről felismeri őket… Igen, egy ülő poénhoz félig nyelvésznek, félig tudósnak kell lenni, egyéb esetben jobb letenni a jópofaságról. De ez még mind nem elég! A megmosolyogtatáshoz kiváló arányérzékre, precíz időzítésére, széles körű tájékozottságra van szükség a folklórtól körülbelül az autószerelésig, beleértve az anyatejes táplálást is. Soha nem terem meg a komikum kellő érzékenység nélkül – ennek híján a vicc bánt, kirekeszt, megbélyegez, vagyis célját tévesztve rút fekáliaként mérgezni fog.
Magabiztos politikusaink száján azonban olyan mennyiségben tolulnak ki ezek az inkább sírásra, mint nevetésre ösztönző fordulatok (blőd hasonlatok, besült ugratások, faramuci szójátékok), hogy ki lehetne velük tapétázni az Országház összes budiját. Tessék már ezt a művi kedélyeskedést, a 20 éve is bénának számító költői kérdéseket, a focis hasonlatokat és a Nőügyekkel nem foglalkozom-típusú muszlim közmondásokat meghagyni a privát, medenceparti halászléfőzésekre, mert a képernyőre, a mikrofonba, a pulpitusra egyáltalán, a választópolgárok fülébe meg végképp nem valók.
Tudunk mi magunkon röhögni, nem azzal van a gond. Mi több! Szőkét láttunk már vigadni szőkés, rendőrt rendőrös, cigányt cigányviccen. Ha a humornak megvan a fent taglalt esztétikája és gonddal megválasztott közönsége, nem marad el a hatás. Freud egy helyen azt írja, hogy a humor – ahogy az álom – mélyen összefügg a tudattalannal: a vicc által kiváltott nevetés – miként az álom – a tudatalatti feszültségeket szabadítja fel. Igény mondjuk lenne rá, mert kiben-kiben a csendes mélybe taszított dac, nyomor, düh olyan kemény tömbbé állt már össze, hogy ártalmatlanná lehetne tenni vele egy grizzly kolóniát.
Miattunk egyébiránt ne aggódjanak, jól élünk a stand-upon, Rejtő 75, Karinthy 80 éve halott, nem kell erőlködni. Ahelyett, hogy a beszédükbe belecsiszolnak egy álpoént, meg lehet simogatni a kutyát, betakarni a gyereket, hallgatni egy kis zenét, megnézni továbbképzésileg egy Bödőcs-videót. Csupa hasznos dolog. Utóbbi vicces is.
Szívesen.
Bereczki-Csák Helga
