Amikor az elfojtott düh, harag felszakad

A Weinstein-ügy Magyarországon is elindította a lavinát. Sárosdi Eszter színésznő után többen is jelentkeztek (névvel, név nélkül) azok, akik állítják: Marton László szexuálisan zaklatta őket. Jellemző az, hogy külföldön kipattant botrányos esetek kapcsán itthon megnyílnak az emberek? - erről kérdeztük a pszichológust.

– Ilyen jellegű tömeges megnyílás nem volt eddig jellemző. Amikor valaki érzi, hogy nincs egyedül a gondjával, ez mással is megtörtént, megtörténhetett, akkor bátrabbnak érzi magát, és ő is felfedi a saját élményeit, traumáit, cselekedeteit. Megkönnyebbülést érez, hogy nemcsak ő az áldozat, vannak mások is, akik szenvednek, akit bántottak és ugyanúgy éreznek, ahogy ő érez.  Sok önsegítő csoportnak ez szolgálja az alapot a megnyílásra, a hasonlóság. Hiszen valamennyien hasonló dolgot éltek át.

Napvilágot látott zaklatásos ügy volt korábban is. Miért hallgatnak 10-15-20 évig az érintettek, majd egyszer csak bekiabálják a hangosba?

A változást talán ebben az esetben az hozta, hogy az illető érzi, nem ő az egyedi eset, nincs egyedül. Nagy bátorság kell megosztani másokkal egy ilyen súlyos traumát, kiállni és elmondani, mi történt. A szexuális zaklatás során gyakorta beindul az önhibáztatás és önmarcangolás: vajon én tettem valami olyat? Én hívtam fel magamra a figyelmet? Túl kihívó voltam?   Esetenként nagyon nehéz belátni, hogy ez nem egy természetes helyzet, ennek nem így kellett volna történnie. Amikor azonban az áldozat elmeséli, kimondja, és

visszajelzést kap arról külső személyektől, hogy ez a helyzet nem természetes, ez rossz dolog, ami vele történt, akkor realizálódhat a valódi helyzet. Amikor látja, hogy mással is ez történt, megjelenhet a düh, a harag, amely feszít belülről.

Ez bátorságot szül, szinte feltör a lappangó érzelemáradat, amelyet nagyon nehéz szabályozni. Megjelenik az igény, a késztetés arra, hogy ezeket az érzelmeket „kirakja” magából, és ne feszítsen annyira. Ezek természetesen tudattalan folyamatok, nem nevezném a szó tudatos értelmében célnak.

Évtizedes múlttal rendelkező civil szervezetek szeretnének, tudnának segíteni a bajba kerülteknek.

A megalázottság, a szégyen az, amely visszatarthatta a megszólalásaikat.

A szexuális zaklatás leginkább a hatalomról szól. Az erőszaktevők a szexuális erőszakkal, a zaklatással hatalmat demonstrálnak, az áldozataikat megalázzák azzal, hogy akaratuk ellenére kényszerítik őket olyan helyzetbe, amely számukra nemkívánatos.

Az emiatt érzett szégyen, megalázottság, „mocskosság”, bűntudat elönti az áldozat lelkét, és arra törekedhet, hogy felejtsen, ne gondoljon rá. Sajnos, az effajta elhárítás nem egy hatékony eszköz az esemény feldolgozására, mert az emlékek felbukkanhatnak váratlan helyzetekben (legfőképpen olyanokban, amelyek valamilyen módon hasonlítanak az átélt helyzethez, amely lehet akár egy illat vagy egy hang) és elárasztják a személyiséget.

A zaklatott nő gyakran él át szorongást, esetenként a saját testével kapcsolatos negatív attitűd alakul ki, mocskosnak, gusztustalannak, bűnösnek élheti meg magát és előfordulhatnak önsértések is, emellett mentális zavarokhoz is vezethet az átélt trauma

 Minél fiatalabb korban történik az erőszak, annál súlyosabb károkat okozhat a személyiségfejlődésben.

Van, aki szerint felfújják ezt az egészet, hiszen nagyon egyszerűen el lehet intézni az ilyen közeledéseket egy pofonnal, vagy hangos kiabálással. Miért nem tesz valaki azonnal feljelentést?

Természetesen a zaklatást nem kell eltűrni és ne is tűrjük el! Sokszor azonban maga az áldozat sem tudja, hogy ami történik éppen, az már zaklatás. Az élet nem fehér és fekete. A zaklatás a hatalomról és a manipulációról szól, elég ritka a munkahelyen az, hogy valakit váratlanul berángatnak egy helységbe és ott fizikailag zaklatják. A zaklató valószínűleg nem először viszi véghez akciótervét, pontosan tudja, mit csinál.

Amikor a helyzetnél az áldozat már a legkisebb kellemetlenséget érzi, legyen az akár egy obszcén vicc vagy egy másokról való szaftos pletyka, rögtön zárkózzon el és nyilvánítsa ki véleményét. Érdemes csírájában elfojtani. Ha a zaklató maga a főnök, a határainkat akkor is meg kell szabnunk.

Miért nem tesznek az áldozatok feljelentést? Talán azért, mert félnek. Féltik az állásukat és legfőképpen attól félnek, hogy nem hisznek nekik. Azt gondolják, a 20 éves kezdő gyakornoknak a nagyfőnökkel szemben mégis, milyen esélye lehet. Esélye pedig mindig van. Ami még fontosabb, hogy ne ítélkezzünk felettük!

Egyetemen, főiskolán a felsőbb évesek hamar beavatják a fiatalabbakat, melyik tanárnak mi a heppje, mik a szokásai, kinél érdemes kicsit mélyebben dekoltált blúzban vizsgázni. A munkahelyen, az újak beilleszkedését sokszor segítik tanácsokkal a főnököt illetően a kollégák.

Egy munkahelyen, ahol napi 8-9 órában össze van zárva a kollégáival a személy, hamar kiderülnek a szerepek. Ki a mézes-mázos, ki a szívtipró, ki a pletykafészek, ki a bohóc,  ki az, aki mindenkinél bepróbálkozik. Lehetséges, hogy említést tesznek belépéskor, de

az, aki szereti megkörnyékezni a lányokat, hamar megmutatkozik, hiszen az új lány, ha éppen csinos is, hamar felkeltheti az érdeklődését. Az, hogy az első napokban viccesen utalgatnak ilyesmire, nyilván előfordul, de azt azért szögezzük le, hogy ahhoz, hogy megismerjük egy vállalat szervezeti kultúráját, nem a szóbeszédnek kell hinnünk, hanem saját magunknak.

Hiszen nem tudjuk, milyen ember és milyen indíttatásból mesél ilyeneket. Óvatosan kezeljük az ilyen „segítő tanácsok” valóságtartalmát, hiszen a háttérben munkáló motivációkat nem ismerjük.

Profán gondolat, de a színházi életben létező fogalom a "szereposztó dívány".

 A színészek, művészek világa nagyon zárt világ. Nehéz egy ilyen zárt rendszerbe bekerülni csupán tehetséggel, hiszen nagyon sok tehetséges ember van. A művészek nagyon érzékeny emberek és nagyon sérülékenyek is. Egyes érzelmeket, tragédiákat sokkal erőteljesebben élnek át, mint mások, magasabb és mélyebb amplitúdóval. Hiszen nekik ez is a dolguk, ők többek között az érzelmeikkel dolgoznak, ezzel játszanak. Ettől mások, mint mi. Nem tudom, léteznek-e szereposztó díványok, de sajnos sokan érezhetik azt, hogy a sikerért, a szerepért bizony áldozatot kell hozniuk. Ez az áldozat, amelyekbe a 18-25 éves színésznőket belekényszerítetik azonban túl nagy és túl káros, és sajnos nyomait a lelkükben sokáig hordozzák, mint látjuk, 20-30 évig is szenvednek miatta. Azok, akik pedig egyáltalán nem beszélnek róla, egész életükben hordozzák a fájó sebeket.

Hogyan tudjuk elkerülni a szexuális zaklatást? Hogyan viselkedjen, mit tegyen, hová forduljon, akit sérelem ér? 

Áldozat bárkiből lehet. A legfontosabb: ismerjük fel, hogy zaklatnak bennünket. Próbáljuk beazonosítani az érzelmeinket magunkban, érezzük meg, ha ez már sok vagy kellemetlen. Amint már fentebb is említettem, ne keveredjünk bele obszcén viccekkel tűzdelt párbeszédekre, ne nevessünk rajtuk.

Ha valaki próbálkozik, és kellemetlen, jelezzük határozottan, ne bagatellizálja el! Jelöljük ki személyes határainkat, mondjuk nemet, mondjuk el, ha valami kellemetlen és kényelmetlen. Ha csak elnevetgéljük, és elvicceskedjük, a zaklató nem fog leállni, hiszen nem kapott egyértelmű visszautasítást.

Ha mégsem áll le és esetleg komolyabbra fordul a helyzet vagy akár erőszak történik,

ne habozzunk feljelentést tenni. Ez nem az áldozat szégyene és hibája. Ez a hatalmat ily módon megélő zaklatóé.