Kincsek-Kapcsok az Avas vidékén

„Az Avas vidéke. Évezredes történelem” címmel rendeztek Avasfelsőfaluban (Negreşti-Oaş) régészeti kiállítást a szatmárnémeti múzeum (Muzeul Judeţean Satu Mare) munkatársai, akik még tavaly megkeresték a Jósa András Múzeum munkatársait azzal, hogy a nyíregyházi múzeumban lévő rózsapallagi bronzkincset a kiállítás idejére szeretnék kölcsönkérni.

Természetesen igent mondtunk, amivel  – akkor még nem sejtettük – egy igen kalandos kis kölcsönzési procedúra vette kezdetét - mesélte el L.Nagy Márta, a Jósa András Múzeum régésze.

A hatályos jogszabályoknak megfelelően a tárgyak biztosítása mellé miniszteri engedélyt is be kellett szerezniük, ami az éppen átalakulóban lévő intézményi keretek miatt kissé hosszadalmasra nyúlt. Szatmári kollégák talán már le is mondtak a bronzkincsről, de a nyíregyháziak nem adták fel: telefonálásaik, levelezéseik nyomán már minden érintett pontosan tudta, hogy a nyíregyházi és a szatmárnémeti múzeum több mint két évtizedes, komoly szakmai és nem mellékesen baráti kapcsolatának nem állhat útjába egy késve aláírt dokumentum. Rózsapallag neve tehát fogalom lett engedélyezési berkekben.

Szinte az utolsó pillanatban, de aláírattatott a kiviteli engedély, ami ennek megfelelően a kiállítás megnyitó előtt 24 órával még Budapesten volt - folytatta a régész. Lehetetlent nem ismerve, tűpontos logisztikával juttattuk el a tárgyakat (és az engedélyeket) Avasfelsőfaluba, amelyek egy hosszabb kitérő után – majdhogynem 150 évvel az előkerülésük után – újra megláthatták az Avas hegységet.

A rózsapallagi depó vagy más néven bronzkincs 1868-ban került napvilágra. A 13 harci baltából és 8 bronz rúdból álló kincset egy uradalmi erdész fedezte fel az egyik vízmosásban. A leletekről elsőként báró Vécsey József, korábban Szatmár vármegye alispánja, majd Szabolcs vármegyei főispán szerzett tudomást. Vécsey levélben értesítette barátját, Rómer Flórist – akit méltán nevezhetünk a magyar régészet atyjának – a rózsapallagi felfedezésről. Részletesen leírta a kincs előkerülési helyét és a kutatás minden körülményét. Kiderült ebből, hogy a leleteket tudatosan helyezték el, melyeket egy kupacban találtak meg. Alulra tették a bronz rudakat és ezekre fektették a harci baltákat.

Mai szemmel nézve egészen hihetetlen, egyszersmind fantasztikus dolog, hogy ezeket a megfigyeléseket leírták. A 19. század második felében előkerült bronzkincsekről ugyanis vajmi kevés az információ. Nem tudni, miként helyezték őket a földbe, hogy éppen egy bronzkori településen rejtették el őket, vagy pont ellenkezőleg: egy olyan tisztáson, amelynek még a közelében sem volt emberi megtelepedés. Pedig ezek az információk talán még fontosabbak, mint maguk a tárgyak, hiszen ezek segítenek kicsit belelátni a bronzkori ember fejébe, gondolataiba, így érthetjük meg, milyen mozgatórugói voltak a vallási vagy éppen a gazdasági és szociális világuknak. Ma már, ha tehetjük, így ásunk, így kutatunk, nem csak a tárgyakat akarjuk, hanem azt a rejtett tartalmat is, ami mögöttük van. Jósa András barátja, kortársa báró Vécsey József már tudta ezt.

Vécsey – a felbecsülhetetlen megfigyelései mellett – gondoskodott a leletek méltó elhelyezéséről is. 1868-ban, a kincs előkerülésével egy évben alapította meg Jósa Andrással a Szabolcs vármegyei Régészeti Egyesületet, megyei múzeumunk elődjét. A kincs is itt kapott helyet, melyet azóta is őriz múzeumunk. Talán most jött el az ideje, hogy visszakívánkozzék az Avas hegység ölelésébe, ahova közel 3000 éve elrejtették.

Az Avasfelsőfaluban januárban nyitott kiállítást márciusban a szatmárnémeti múzeumba (Muzeul Judeţean Satu Mare) szállították, melynek ünnepélyes megnyitójára a Jósa András Múzeum is meghívást kapott. A kiállítás megnyitóját követően a legkiemelkedőbb avasi régészeti lelőhelyeket látogatták sorra a nyíregyháziak.

A szatmárnémeti múzeummal több évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzi össze a nyíregyháziakat. Kincseink, leleteink, közös munkáink összekötnek minket és reméljük, hogy a jövőben még számos hasonló kiállítás részesei lehetünk akár Nyíregyházán, akár Szatmárnémetiben - mondta végezetül L. Nagy Márta.