Miért szeretem a kínait?
Nem volt időm ebédet készíteni magamnak, hát gondoltam, leszaladok a legközelebbi kifőzdébe, választok valami egyszerűt elvitelre, aztán bent megeszem. Sokat sem akartam költeni, ezért úgy döntöttem, kérek egy steak burgonyát 270, hozzá egy rántott sajtot 350 forintért.
Egy adagot? – kérdezett vissza a kiszolgáló.
Igen – válaszoltam kicsit értetlenkedve, mert azt gondoltam, gyanítja, hogy azért kérek egy adag krumplit és egy rántott sajtot, mert egyedül eszem meg.
Még tréfálkoztunk is, míg a kasszához értünk, aztán lecsapott a pénztárgép billentyűzetére, és kért 1070 forintot.
Hát, ez meg hogy jött ki? – kérdeztem magamban, de valószínűleg kihallatszott, mert már jött is a magyarázat: rántott sajtból egy darab tényleg 350, de ez egy adag, az meg két darab, itt van a blokkon (semmi nincs a blokkon egyébként, csask az összeg).
Így kell tehát csőbe húzni a gyanútlan vásárlót, aki áldja az eszét, hogy nem rántott karajt kért, mert az duplán még drágább, s aki nyilván nem fog majd a pénztárgépnél elkezdeni balhézni, mikor a kaja már be van ütve. De hogy?! A csomagolás ötven, az rendben, az viszont rejtély, hogy a kétszer 350-ből miként lesz 750.
Na, ezért szeretem a kínait! Ott az egy mindig egy, a szok meg ócó.
Látja a kiszolgáló, hogy kicsit szomorú vagyok, ezért megkérdezi, kérek-e szatyrot.
Naná, mindenképp. Legalább valamit törleszt. Máris visszajött 5 forint.
Cs.K.