Hegedűs D. Géza: A sorsom, életem origója Ibrány

Hamisítatlan úriember. Hűséges, nincs az a szerep, amit el ne tudna játszani, és büszke a gyökereire. Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral beszélgettünk.

 1.Az önnel készült interjúkban sosem felejti el megemlíteni, hogy ibrányi. Miért érzi ezt fontosnak?

A sorsom, életem origója Ibrány. Innen indult minden. Minden alapélmény, amelyből a mai napig táplálkozom. Emberi kapcsolatok, táj, a történelem, ami ott lezajlott, mind-mind az enyém, bennem van.

2. Mit jelent önnek Ibrány?

Ibrány nekem kicsiben sűrítve az, ahová elértem, ahogy tágultak a körök. Érettségi Debrecenben, a főiskola Budapesten. Eljutottam a világ számos földrészére, óceánjához, tájaira, sok-sok embert megismertem. Mégis, mindenütt valamiféle analógiával szemléltem a világot. Hogy

jé, itt ugyanúgy virítanak a virágok, mint Ibrányban, ugyanúgy rügyeznek a fák, mint Ibrányban, ugyanúgy csiripelnek a madarak, mint Ibrányban, az Ontario tó partja ugyanolyan mint az ibrányi Tisza-part, és az "ó", "é", "d" és "t" hangokat ugyanúgy ejtik ki angol-szász nyelvterületen mint Ibrányban, s az emberek ugyanolyan vendégszeretők az Amazonas mentén, vagy a Tirrén tenger kikötőjében, mint Ibrányban.

Mindenütt otthon vagyok, nem jövök sohasem zavarba.

Egyszer egy hosszabb nyári időszakot nyelviskolában, Londonban töltöttem. Vittem magammal pirospaprikát, mert tudtam, hogy hasznát fogom venni. Egy nagyon kedves családnál laktam. A háziasszony reggelizés közben csacsogott velem, ételekről faggatott. Egy hét alatt összebarátkoztunk. Elmesélte, hogy a hétvégén valami specialitást fog főzni a vendégeknek, én pedig azt feleltem, a következő héten én készítek valami különlegességet, olyan ételeket melyek elkészítését Ibrányban tanultam, az itthonról kicsempészett pirospaprikával marhapörköltet nokedlivel, uborkasalátával, sütök juhtúrós pogácsát. Vásároltattam marhahúst, kiszaggattam a nokedlit, elkésztettem az uborkasalátát. Juhtúrót nem kapott, de szerzett a háziasszony fetasajtot. Én pedig találtam az egyik bor üzletben magyar vörösbort, mégpedig "Szekszárdi bikavért". A vacsora olyan fenségesre sikerült, hogy a vendégek megnyalták mind a tíz ujjukat. Kivívtam a megbecsülést, innentől kezdve a háziasszony azt bizonygatta a főztjével, hogy a londoni konyha legalább olyan jó, mint az ibrányi.

3. A városban a Hegedűs köztiszteletben álló család. Sajnos, a szülei már nem élnek, de tudjuk, húgát gyakran látogatja. Mit jelent Önnek a család. Milyen üzenetet hozott otthonról?

 Azt hiszem, hogy az ember a világban a biztonságát kicsi gyerekként is akkor érzi meg, és akkor tud magabiztosan, szorongás nélkül élni, ha van kihez tartoznia. Ha azok, akik körülveszik, szülők, nagyszülők, testvérek, rokonok, mind szeretik őt. Melegség, egymásra figyelő szeretet, biztatás, inspiráció, szolidaritás, egymásért is élés – valahogy úgy telítik az embert, hogy bárhová keveredik is el, tudja, van kire gondolni, van, kikkel együtt dobogjon a szíve. A nővérem Pesten, a húgom Ibrányban él fiai családjával, unokáival. A távolság ma már nem távolság. De van egy rítus az életünkben. Minden vasárnap reggel felhívom a húgomat, és kibeszéljük az egész hetet. Tudok minden mozdulásáról szeretett Ibrányomnak. Kapom az Ibrányi Hírlapot. Azzal kezdem, hogy elolvasom, kik kötöttek házasságot, kik születtek és kik haltak meg. Borika unokáin keresztül értesülök arról is, mi történt az iskolában és az oviban. Intenzív ez a kapcsolat, és élvezem. Ha virtuálisan is, bennem van Ibrány.

4. Több mint 40 éve dolgozik ugyanott. Mit jelent önnek a Vígszínház?

 Az akkori igazgató, Várkonyi Zoltán 1975-ben szerződtetett, de 1973-tól már ott voltam főiskolás gyakornokként. A Vígszínház egy olyan különös hely - én akkor ezt még nem tudtam -, hogy egy kis Európa-szigetre csöppentem. Nagyon nagy léptékű művészek alkották a társulatot. Nem múlik el karácsony, hogy Várkonyi Zoltán valamelyik filmjét (Egri csillagok, Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob) ne vetítené valamelyik tévécsatorna. A magyar irodalom színe-java megfordult itt, kortárs darabjaikban játszhattunk; olyan, egymást követő nemzedékek találkoztak itt, amelyektől mesterséget, játékkedvet tanulhattunk. Tág horizontú szellem jellemezte. Amellett, hogy a kortárs darabok jelentették a gerincét, nagyon nyitott volt a világra, amerikai, európai kortárs darabokra. Amiket amerikai, európai színházakban játszottak, mi velük egyidőben ugyanazokat játszottuk a Vígben.

Nagyon nagy a társulat, a Vígszínházban 1100 férőhelyes a nézőtér, a kamaraszínházunkban, a Pesti Színházban 550-en férnek el, míg a Stúdióban, a Víg 4. emeletén 80-an.

Szeptembertől június közepéig naponta 1700 nézőt fogadunk, vagyis egy évadban több mint 350 ezer embert. Egy focicsapat nem dicsekedhet annyi nézővel szezononként, mint mi. Nagyon nagy a színház és a repertoár, én a három játszóhelyen most 10 darabban játszom, és emellett újabb és újabb bemutatókra készülünk.

Az állandók mellett sok vendégalkotóval dolgozunk anélkül, hogy a Vígszínházból elmozdulnánk, ide jön a magyar és a nemzetközi színházi élet valamennyi jeles képviselője. Mindig újabb impulzusok érnek, mindig alkalom nyílik a megújulásra. A hűségem maradhatott, hiszen a töretlen művészi kíváncsiságom mindig és mindig újabb partnerekre talált.

5. Igazgatója a nemrég Páger Antal-díjjal is elismert Eszenyi Enikő, aki szintén megyebeli, csengeri. Mint „földik” fél szavakból is megértik egymást?

Nagyon-nagyon szeretjük egymást, olyanok vagyunk, mint két testvér. Támogat, építi a pályámat, és én viszont megadok neki mindent. Enikő, a sok válsággal átitatott világban nagyszerű színházat csinál, s a közönség gyarapszik. Sikerült az újabb és újabb feltörekvő fiatal nemzedékeket is a nézőtérre csalogatni, szülők, nagyszülők jönnek gyerekekkel, unokákkal a családi darabokra. A Víg 1896-ban nyílt, idén 121 éves. Vannak olyan bérleteseink, akiknek már a nagyszüleik is bérlettel jártak a színházba. Kedves barátom, Mácsai Pál szülei például gimnazistaként itt ismerkedtek meg, a Víg nézőterén. Fantasztikus kisugárzású az én színházam.

 6. Hogy érzi, eddigi pályafutásának melyik volt a legszebb, legsikeresebb szakasza?

A régi sajtókritikákban is visszalapozva, gyakorta tapasztalom, hogy leírják, „hú, ilyen még nem volt”. Mindig valami „meghaladást” jeleznek a színházi munkáimat illetően a színházi szakírók. Most én nagyon jól érzem magam a bőrömben. Minden periódusomnak megvoltak a maga állomásai, feladatai, magánéletbeli ajándékai. Tudom, van, aki az évszakok közül csak egyiket vagy másikat szereti, én mind a négyet. Korábban is szerettem mindent, ami jó és emberi, a legegyszerűbbtől a legszofisztikáltabbig.

Számomra a legnagyobb ajándék viszont az volt, amikor a gyerekeim megszülettek. Akkor értettem meg valamit az emberi életből. Valamit, ami transzcendens is. Akkor tudatosult bennem, hogy van valami megmagyarázhatatlan és fenséges az emberi életben. Folytonos és megismételhetetlen. És ez olyan szép.

7. Hány kalapja van? Miért fontos az Ön számára a kalap?

Nagyon érdekes ez. Apukám kalapos ember volt. Nyáron is viselte, különböző formájú szalmakalapjai voltak. Erdélyből hozta a legkedvesebbet, amelyet élete végéig viselt, nem volt hajlandó megválni tőle. A nagyapám is kalapos ember volt. Amikor a felnőttség bizonyos fokára jutottam, fontosnak tartottam, hogy kalapot viseljek. A polgáriság egyik külső jegyének tekintettem, része lett az életemnek. Sokféle kalapom van, télen, nyáron, tavasszal, ősszel fontosnak tartom, hogy fejfedő nélkül ne menjek az utcára.

8.Színész, rendező, egyetemi tanár. Jó a sorrend? Melyik áll legközelebb a szívéhez?

Mind. Nem tudok különbséget tenni. Együtt teszik teljessé a napomat.

9. Hogy áll össze egy napja?

A Színház és Filmművészeti Egyetem általános rektor-helyettese vagyok. Ma reggel fél kilenckor már ott voltam, elvégeztem az adminisztrációs teendőimet, majd tíztől már a Vígben próbáltam a "Szentivánéji álom" Shakespeare darabban. Gyalut, az egyik mesterembert játszom. Négy órán át próbáltunk egy szünettel, a befejező jelenettel bíbelődtünk.

Vannak bizonyos szakmán túli, közösségi vállalásaim is, tagja vagyok néhány kuratóriumnak. Például a korábban már említett Páger kuratóriumnak is, de ma a Kállai Ferenc kuratórium ülésezett, melynek elnöke vagyok. Kurátor társaimmal a közeli Európa Kávéházban 35 perc alatt megbeszéltünk mindent, majd felszálltam a 4-es villamosra, átmentem a Blaha Lujza térre, onnan besétáltam a közeli színművészeti egyetemre, ahol 3-tól 6-ig tanítottam a most másodéves színész-osztályomban, majd visszajöttem a Vígbe, játszani.

Ma öröm ért, a Magyar Filmakadémia értesített, hogy nomináltak, mint az egyik legjobb epizódszereplőt, a "Halj már meg!" című filmben nyújtott alakításomért. A díjátadás március 5-én lesz. Akkor derül ki, az öt jelölt közül ki kapja a díjat. Már a jelölés is megtiszteltetés.

10. Előfordult-e olyan, hogy kapott egy szerepet, amit nagyon nem akart eljátszani?

Az egész színészi pályám alatt, amit rám osztottak, eljátszottam. Soha zokszó nem hangzott el részemről. Egy színész dolga, hogy a rá osztott szerepet köteles a legjobb tudása szerint eljátszani.
Lehet tőlem legtávolabb eső a feladat, épp az a szép benne, hogy az ember a privát énjét háttérbe tolja, és az olló két, tágra nyílt szárát minél jobban közelítse egymáshoz, hogy a tőle legtávolabb eső személy, karakter mögé odaálljon. Ez a lényege a színészetnek. Kettős pszichológiai munkának hívom. Az én viszonyom egy drámai helyzethez privát emberként más, mint ahogy az író hasonló drámai helyzetben irányít egy szereplőt.

11. Ibrányban mesélik, hogy rendszeresen elviszi előadásokra az időseket, Budapestre.

Ha fontos bemutatóra készülök, meggyőzöm az ibrányiakat, hogy jöjjenek fel, üljenek buszra, és nézzék meg a nyilvános főpróbát. Így látták a többi között a Hegedűs a háztetőn, A revizor és A lovakat lelövik, ugye? című előadást.

 12. Melyik szerepére a legbüszkébb?

Most nagyon szeretem a házi színpadon Márai Sándor, "Hallgatni akartam" című monodrámáját. Márai 1950-ben írta, az önkéntes emigrációban töltött évei alatt. Négy éve jelent meg könyv alakban, addig át volt kötve a kézirat egy spárgával, azzal, hogy csak Magyarországon jelenhet meg. Másfél órás színpadi sűrítmény készült ebből. Nagyon szeretem, egy hónapban négyszer játszom. Másfél órán keresztül egyedül vagyok a színpadon. Annyira fontos gondolatok hangzanak el benne, vannak dimenziói. Nagy öröm találkozni a közönséggel, úgy érzem: „ma megint tettem valamit a világért.”

13. Mindent eljátszott már, amit pályakezdőként szeretett volna, vagy van még a bakancslistáján szerepálma?

Sosem kértem szerepet, mindig megtaláltak a feladatok, most sem gondolom, hogy lemaradtam volna valamiről. Gábor Miklós, a nagy magyar színész írja: „életemben talán ötször adódott olyan feladatom, hogy a léptékemet meg tudtam mutatni.” Vagyis minden ízét, porcikáját, tehetségének esszenciáját 4-5 szerepben tudta megmutatni.

14. Ki a kedvenc színésze? Ki a példaképe?

 Gyerekkoromban, Ibrányban sokszor ott ültem a moziban, amelyet nagyapám, Hegedűs Rudolf épített. Ott ragadtak meg bennem a nagy színészek, akik mind a mai napig vezérelnek a pályámon. A magyar Páger Antal, a francia Jean Gabin és az amerikai Spencer Tracy. Egyik sem férfiszépség, romantikus hős. Markáns, sűrű személyiségek, akik magabiztosságot, erőt, belső szellemi, lelki gazdagságot sugároznak. Igazsághordozók ők. Azért vésődtek a szívembe, agyamba, mert kicsit az édesapámra emlékeztetnek. Három nagy léptékű művészről van szó. Mintaként ma sem engedtem el őket, ott vannak bennem.

15. Ha utazás, akkor északra, délre, keletre, vagy nyugatra?

Még nem jártam Afrikában, de vágyom oda, amióta az eszemet tudom. Az Euro News fél éve elindította az Afrika News csatornát. Csodálatos. Minden nap meglátogatom a számítógépemen. Szeretnék eljutni Namíbiába.

Ha valami zavar, az az, hogy bezárkózunk. Nem vagyunk kíváncsiak a közelebbi, távolabbi világra.

Akár minden nap is kíváncsi lennék arra, az én hazámban mi történik, mi történik a szomszédos országokban, érdekel a gazdasági, társadalmi, kulturális életük. Amennyire tudom, tágítom a horizontot, nem hagyom bezáródni a világot. Érdekel az egész nagyvilág, és hiányolom a híreket a médiafelületeken. Én 1975-ben egy tág horizontú Európa-szigetre érkeztem a Vígszínházba.  Azóta is töretlen a kíváncsiságom a nagyvilág felé, minden érdekel.

16. Mi a legjobb Szabolcs-Szatmár-Beregben? Mi a legrosszabb?

 Ha lenne varázshatalmam, minél több embernek megadnám azt a lehetőséget, hogy képességei szerint találja meg a maga örömét a munkában, hogy biztonságban tudhassa a jövőjét, családját, gyermekeit. Eljusson hozzá minden kulturális és szellemi érték, amire kíváncsi. Ne kerülhessen senki olyan szívszorítóan nehéz helyzetbe, hogy például, nem tud eljönni a fővárosba hozzátartozója temetésére csak azért, mert nem tudja megfizetni az útiköltséget.

A józanész, a tiszta szív, a szolidaritás ne tűnjön el. Ibrányban sok szegény ember élt gyerekkoromban. Tulajdonképpen ez volt a jellemző. De akkor is voltak szerencsésebb helyzetben lévő szegények, és az emberek soha nem hagyták egymást magára. Fáni, a drága Fáni, a cigányasszony eljött hozzánk a kendőben hátára kötött gyerekkel. Segített édesanyámnak a ház körül. Anyám adott neki ételt, a gyereknek édességet.

A nagyszüleim közelében lakott egy szegény sorsú házaspár. Az asszony rendszeresen átment nagymamámhoz, és megkérdezte: „Na, Veronkám, mit főzünk ma?” Azt főzték, amit a nagyanyám, mert mindig adott nekik az övéből. De tudta azt is, ha beindulnak a mezőgazdasági munkák, a szomszédék jönnek és segítenek. Nem hagyták éhen halni a rászorulót, de azt sem, hogy elveszítse az önbecsülését.

Számtalanszor aludtam a nagyszüleimnél. Volt, hogy arra ébredtem, valaki matat az asztalon. „Te vagy az, Anti?” – kérdezte a sötétben nagyapám. Ő volt, a szomszéd, aki, mikor felébredt, rá akart gyújtani, de nem volt gyufája. Mi sem volt természetesebb, mint átjött a szomszédba, gyufáért. Akkoriban nem zárták az ajtókat. Bizalom volt, szolidaritás és nyitottság. Bár költözne vissza!

Jó lenne, ha megszűnne a munkanélküliség. Mindenki tanulhatna, aki szeretne. Megtalálná a maga helyét, hogy otthon érezze magát nálunk. Sokszor az a gond, hogy a nehézségek, a problémák befelé fordulóvá teszik az embereket. Nyilván az a fontos, hogy legyen mit enni, hogy legyen egzisztenciális biztonság. Önbecsüléssel élhessünk a világban, birtokba vehessünk szellemi javakat, a piramis tetejére eljutva.

17. Bicikli, motor vagy autó?

Gyalogos vagyok. Ebben nincs semmi különös. Megszereztem a jogosítványt egy filmszerep kedvéért. Vezettem a kocsit, majd mikor befejeződött a forgatás, betettem a fiókba. Most a közösségi közlekedési eszközökön járok, villamoson, buszon, metrón és trolin, de amint kitavaszodik, kerékpárra pattanok. Ha nem a fővárosban töltöttem volna el több mint 40 évet, ha erős lenne a motiváció, nyilván mobilizált ember lennék, de így nem kényszerített rá az élet.

18. Ön szerint ki a legjobb arc Ibrányban?

Irénke néni. Az óvónéni, Puskás Gusztávné. Az egyik legcsodálatosabb integráló személyiség. Csupa szív, lelkesedés. Összefogja a nyugdíjasokat, hihetetlen programokat szervez ezeknek a csodálatos hölgyeknek és uraknak, akik végigdolgozták az életüket. A csodás, édes nyugdíjasaival együtt szeretem őt. Annyi mindenen keresztülmentek életük során, mégis megtalálják az öröm forrását.

19. Szabolcsi töltött káposzta, vagy kelkáposzta főzelék?

Minden csodálatos emberi táplálék híve vagyok. Mindenevő vagyok, de lemondani is tudok. Már 17 éve vegetáriánus vagyok. Egyedül húst és húskészítményeket nem eszem, tejet, tejterméket, halat, tojást igen.

A töltött káposztát imádom, és nagyszerűen tudom elkészíteni, mert megtanultam a szüleimtől. Éppen úgy készítem, ahogy a nővérem, Marika és húgom, Borika. Csak én hús helyett szója granulátumot használok.

Megfonyózom az édeskáposzta levelét, kis darabokra tépem, hogy kicsi káposztákat kapjak. Teszek rá paradicsomot is, pont, amennyi kell. Végül beteszem még párnák közé, hogy a saját gőzében dagadjon a rizs tovább.

Édesanyám tudta, hogy a töltött káposzta a kedvencem, így, amikor hazamentem, mindig azt készített.

Magvak, gyümölcsök, saláták, köles, hajdina, bulgur, gersli – ezeket eszem, a kedvenceim. A fűszereknek köszönhetően pazar ízvilág tárul fel.

20. Sör, bor vagy pálinka?

A száraz bort szerettem. Alkoholt nem ittam azóta, hogy vegetáriánus lettem, de esszét tudnék írni az ibrányi almapálinkáról, az ibrányi vinkóról, amely apám kertjében termett. Nem volt túl nehéz, savanykás, fröccsnek épp jó. Édesapám pompás "öhöm"-t (slambucot) tudott készíteni. Tökéletes italnak csak sört tudtam mellé elképzelni. Mikor már nagyfiúként mentem húsvétkor locsolkózni, kaptam egy-egy deci bort. Mai napig fel tudom idézni, kinél milyen ízű volt a bor, pedig ugyanabban a földben termett.

Jól teszi, aki egy pohár pálinkát megiszik reggel. Jól indul vele a nap. Apámmal így tettünk szabadság idején. Mikor dolgoztam, soha nem nyúltam alkoholhoz. Épp elég kockázatot rejt magában az én mesterségem.

21. Rendezzen Magyarország 2024-ben olimpiát?

Az olimpia a legcsodálatosabb, a világ összetartozását szimbolizáló sportesemény. De úgy vagyok vele, mint Wagner úr Rejtő Jenőnél, aki el sem tudja képzelni, mennyi lehet 100 font, mert még életében nem látott annyi pénzt. Az a sok ezer milliárd forint, amibe az olimpia kerülne, számomra is felfoghatatlan mennyiségű összeg. Amiről korábban beszéltünk: előbb az lenne a fontos, hogy minden embernek jó legyen. Utána minden álom megvalósulhat. De előbb legyen megfelelő oktatásunk, egészségügyünk, szociális hálónk, olyan gazdasági program, amelyben az emberek munkához jutnak, színes kulturális kínálat, nagyszerű infrastruktúra, amely a közösségi és az egyéni léthez elengedhetetlen.

Legyen pénz jóllakni, fűteni, a gyereknek ruhára, iskoláztatásra, tanulásra. Ha már mindent megteremtettünk, utána lehet gondolkodni azon, van-e annyi fölösleg, felhajtóerő és tudás, akarat, hogy eredményesen megvalósítható legyen.

És legyen sok-sok tisztességes sportember, aki nem dopping által, hanem saját erejére, tehetségére alapozva vesz részt a versenyen. Tehetség, erő, szorgalom és jellem – ez legyen a mérce.

Cservenyák Katalin