Hirdetés

Az elnöki hagyaték

2015.10.27. 16:00

Az elnöki hagyaték

A parttalanul hízelgő, balliberális média elhitette vele, hogy páratlanul népszerű.

Hirdetés

Az élet él és élni akar; nyomorúságos nyarunk után ugyanazokkal a gondokkal küszködünk, egy gyászhír mégis tematizálta hétköznapjainkat. Göncz Árpád közelmúltban bekövetkezett halála óta többet szerepel mostanság a sajtóban, mint a közélettől való visszavonulását követő 15 évben.

Budapesten a DK indítványára a napokban döntenek arról, hogy a Nyugati teret átkereszteljék-e az ő nevére, ezáltal lehetőség adódik majd az esetleges elutasító hangok hallatán megint barikádokról, velünk született gyűlölködésről szónokolni. Pedig tulajdonképpen már az esemény bejelentése után elkezdődött a közelharc; a temetéssel kapcsolatos hírek meglehetősen ellentmondásosak voltak, a szűk családi körtől kiindulva a hivatalos állami protokoll és a teljes nyilvánosság kizárásáig minden szerepelt a palettán, ma pillanatnyilag ott tartunk, hogy mégiscsak lesz közvetítés, magánemberként bárki odazarándokolhat, műsor is lesz, a beszédeket pedig a volt zárkatárs és a már-már szélsőségesen szekuláris főpap tartja.

A közbeszédben elterjedt jelzőktől kissé eltérve – miszerint a volt elnök pártok felett álló, aszketikusan semleges államfő-mintaként tevékenykedett – a liberális sajtó nem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy „a végrendelet temetésre vonatkozó része valószínűleg Göncz utolsó bírálata a kormányzat felé, a volt köztársasági elnök holtában is szeretett volna biztos távolságot tartani a jelenlegi rezsimtől”. Ezek szerint a retirált politikus mégsem volt annyira enervált, hogy visszatartotta volna véleményét a teljes nyilvánosságtól, és akkor álljunk is meg itt egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra.

A mai fiatal értelmiségi derékhad legjava egy mobil nélküli világba született a rendszerváltozás pillanatakor, a szocializmus valósága nekik legjobb esetben is egy retrós romkocsma mélyén nyer képzeletet. Ismeret híján a mainstream-média által közreadott tudásmorzsákból rakják ki a daliás idők mozaikját, a rendszerváltó pártok pedig már rég eltűntek a történelem süllyesztőjében. Pedig az MDF és az SZDSZ alakulatai tényleg alakították a történelmet, az általuk kötött paktum nagyban meghatározta Magyarország sorsának további alakulását. Ennek a paktumnak köszönhette államfői kinevezését Göncz Árpád, s amikor csak tehette, rárontott a már súlyosan beteg Antall vezette törékeny demokráciára, amelyből logikusan következett az éppen „évfordulós”, titkosszolgálati eszközökkel kirobbantott taxissztrájk.

Az államellenes puccshoz hasonlítható blokád idején Göncz, feladva kötelező semlegességét, kivonult a barikádokhoz, és ott kvaterkázott egy jóízűt az utakat elzáró taxisokkal. Később, hogy ne kelljen a köztörvényes bűncselekményekkel vádolható taxisok ellen eljárást folytatni, aláírta az amnesztirendeletet, amivel aláásta a még csak formálódó polgári demokratikus erkölcsrendszer intézményét, hiszen az emberek azt láthatták, hogy vannak vétkes lépések, amelyek nem nyerik el büntetésüket. Egy másik kifejezés analógiájára elévülhetetlen békebűnöket követett el a 90-es években kitört médiaháborúban, az általa kinevezettek megakadályozták, hogy Antall József közvetlenül a lakossághoz forduljon.

Göncz az első pillanattól az utolsóig a Szabad Demokraták Szövetségének bábja, engedelmes katonája volt, cserébe a parttalanul hízelgő, balliberális média elhitette vele, hogy páratlanul népszerű, ő mindenki Árpi bácsija. Az elkényeztetett Gönczöt ezért váratlanul érte az 1992. október 23-án a Parlament elé érkező hatalmas tömeg harsány füttye és fújolása. Nem értette a helyzetet, beszédébe bele sem kezdett, elsomfordált a díszletek mögött; pedig nem újnyilasok, hanem egykori 56-os társai fordultak ellene. Későbbi szereplései, a külföldi sajtónak hazudott, fasizmust vizionáló megnyilatkozásai, a Horn-Kuncze kormány tevékenységének kritikátlan asszisztálása egy elfogult és elkötelezett köztársasági elnökről festenek képet.

A „de mortuis nil, nisi vere”, vagyis a gyakran kiforgatott latin mondás (halottról az igazat vagy semmit) igazsága illetve az emberi elmúlásnak járó tisztelet miatt meg sem említjük a szóbeszédeket, mint ahogyan azt sem, milyen gúnynévvel illették társai rabtársai a börtönben, hogy miképpen, milyen feltételekkel működtethetett fordítóirodát a börtönben és így tovább. A megjelenő emlékiratok bőséggel beszámolnak majd erről is; így ezúttal mi csak azt rögzítsük: Göncz Árpád nem tudott a nemzet Árpi bácsija lenni, bár nyilván szeretett volna. Leánya – akinek világra nemzését Göncz legnagyobb vétkének tartják – 56-ról vallott véleménye sokat elárul a közegről, amelyben otthon érezte magát. Az elnök emléke előtt kifejezte tiszteletét valamennyi parlamenti párt, de az őszinte hiányérzet halálával nem járja át a szívünket.

Szalmási Nimród

Hirdetés

Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Ez is érdekelheti

    Hirdetés