A bánkis inasok mentettek meg

Volt egy kis surrogás, majd egy nagy durranás, aztán nyekk. A bal elsőm megadta magát. Épp egy buszmegállóban, ahová, ugyebár bármikor érkezhet egy 7-es vagy 14-es.

Gyanús volt már induláskor a kattogás, de azt hittem, csak felkaptam egy ágat a parkolóban, mert a szokatlan hang egy idő után megszűnt. Jött helyette valami furcsa szag. Mint az égett olajé. Megálltam egy benzinkútnál, a kutas is érezte a szagot, ellenőrizte az olajszintet, s mert az rendben volt, széttárta a kezét.

Így mentem hát lassabban tovább (mintha ugyan attól kisebb lenne a baj is, ha tötyögök), remélve, csak valami apró dolog lehet, „majd holnap megnézetem a szerelővel” - gondoltam.

Nem sokat értek a kocsihoz (ebből is látszik). Tudom, hogy kell kinyitni, hol kell indítani és hová kell tankolni. Régebben felerősítettem a rádiót, ha valami idegen, a kocsiba nem illő hangot hallottam, ezzel oldottam meg a műszaki problémákat. Nem mindig jött be.

Álltam ott a hőségben a szétdurrant kerékkel a buszmegállóban, és még feleszmélni sem volt időm, mikor fiatalok - egyszerre legalább hárman - szaladtak oda az udvarról, hogy megkérdezzék, miben segíthetnek.

Annyira kedvesek és szolgálatkészek voltak, hogy megnyugodtam, egy csapásra úgy éreztem, innen már sínen van az ügyem. Sosem gondoltam, hogy egyszer még örülni is fogok annak, hogy a Bánki előtt lerobban a kocsim.

Merthogy az én kis segítőim a Bánki Donát szakközépiskola elsős diákjai voltak. Mint kiderült, pont autószerelőnek tanulnak. Azonnal tudták, mi a teendő, engem kiszállítottak a kocsiból, óvatosan betolták az udvarra, majd nekiláttak kereket cserélni. Még elő sem vették az emelőt, már ott voltak a tanáraik, és én már majdnem úgy éreztem magam, mint autóversenyző a boxutcában.

Persze, hogy nagy volt a baj. Nem ág okozta a kattogást, hanem az eltört a rugó. A surrogást pedig, ahogy a fém a gumihoz ért. Egészen a Bánkiig szépen darálta, a szag meg attól volt, hogy a súrlódástól égett a gumi.

Néztem a kocsim körül tüsténkedő tanárokat és diákokat, akik – már épp hazafelé vagy a koliba indultak iskola után – felgyűrt ingujjban nekiláttak egy vadidegennek segíteni. Azt sem kérdezték, honnan jövök, merre megyek, tették a dolgukat. Annyit mondtak, ez a kocsi most itt marad.

Éles bevetésen voltak, nem a tanműhely biztonságos falai között. Az „inasok” – mert a Bánkiban így hívják a szakmát tanuló fiatalokat – lesték tanáraik minden mozdulatát, a tanárok pedig türelmesen magyarázták, mit miért, hogy kell tenni. Már rendelték az alkatrészt, hogy reggel mihamarabb munkához lássanak. Engem pedig hazavisznek.

Másnapra kész lett a kocsim. Az oktató, aki megjavította azt üzente, csak az alkatrész árával tartozom, a munkadíj egy köszönöm.

Azért ez nem egyszerű köszönöm. Amit itt láttam, példa mindenkinek. Példa arra, hogy ne csak szakmát adjunk a diák kezébe, hanem tartást is, tanuljon emberséget. Hogy nem menjünk el a másik mellett, ha látjuk, bajban van, segítségre lenne szüksége. Ezt a mintát a bánkis kisinasok a tanáraiktól kapják.

Kívánom, hogy ezek a gyerekek, ha végeznek, olyan környezetbe kerüljenek, amilyenben most vannak. Senki ne merészelje elrontani őket!

Cs.K.