Hirdetés

Az ötödik magyar dimenzió

2015.11.17. 09:02

Az ötödik magyar dimenzió

Ha Kádár, Elek vagy Fiola munkáját lehetne klónozni, a magyar GDP a tízszeresére ugrana.

Hirdetés

A lényeg a kezdés előtt történt. Ahogy futott kifelé a két csapat a folyosón, az egyik magyar focista kiáltott egy nagyot, „Magyarok!”, rögtön jött a harcias válasz „Norge!”. A következő ütemben viszont megjelent a magyar csapatkapitány közvetlen közelről, ahogy elsőként kilép a stadionba, és az arcán az az elképesztő MOSOLY. A pillanat minőségét tekintve teljesen szürreális, boldog, legbelülről jövő mosoly. Ez mi??

Ez, kérlek szépen, egy olyan mosoly, amivel lehetetlen veszíteni. De abban a pillanatban az ember ezt fel se fogta. Mert ilyeneken agyalt, hogy „Miért kell ide ilyenkor Priskin??”, „Na nem baj, hátha most húz egy hatalmasat, mondjuk egy olyat, mint az a gólpassz a svédek legyőzésekor a 90. percben!” Meg ilyeneken: „De gyerekek, úgy nem lehet végig védekezni, mint Oslóban a második félidőben, úgy tuti, hogy elbukjuk!”, „Na de ilyen közönség előtt csak nem állhatnak be, nyomnunk kell őket előre, ELŐŐŐREEE!!!”

Aztán beindult az őrület, és Dzsudzsák mosolya végleg elsüllyedt a mélyben. A felszínen viszont ott maradt az alapvonaltól alapvonalig száguldó Dzsudzsák, és a hozzáállását hűen követő másik tíz magyar. Az Európa által méltán rettegett lovasíjász harcmodorunk, később az Európa által méltán tisztelt huszárrohamaink valami ilyen lelkületen alapultak, ami időnként felvillant a pályán. Amikor pedig Priskin elkezdte a vágtáját Kádár 50 méteres isteni indítására, abban az összes győztes csatánk ereje benne lehetett: végigviszem, hiába vagytok itt hárman, nincs esélyetek, visszahúzom, és nagyon nagy erővel, hajszálpontosan fellövöm a felső sarokba, fel a léc mellé. De úgy ám, hogy a végén kijön benne a kifli, és szépen visszatekeredik! Mint Vadász gólja a Videotonban a Zseljeznicsar ellen az 1985-ös UEFA-kupa elődöntőben…

Az évtized legfontosabb meccsén így kell az évtized gólját lőni! És megnézni utána a darabjaira szétesett norvég kapus arcát…

Nekünk ezt nem mondták, hogy ezek így tudnak focizni! És majd lehet itt jönni  - a focisták által még a továbbjutás után is felemlegetett (merthogy ezt vágták a fejükhöz)… - hulladékszöveggel, hogy hulladékcsoportból továbbjutva, hulladékcsapatot kaptunk a pótselejtezőben. De ez egy oltári nagy baromság. Ha az NB I-re mondanátok, azt aláírnám: hulladéknézőszám, hulladékszínvonallal, hulladékszereplésekkel az európai kupákban. Arra az NB I-re, amiből e csapat nagy részét össze kellett rakni. Ami az ellenfeleket illeti, nem voltak világverőek, de a pár (mondjuk 8-10) valóban világverő csapaton túl a világfoci mára egy iszonyat sűrű masszává vált, ahol bárki bárkit megszorongat, meggyilkolászik, senki sem mehet sehol biztosra. A kötelező/kötelezőnek vélt meccsek besöprése legalább akkora fegyvertény, mint a nem kötelezőké.

Ami pedig a magyar csapatot illeti, a sorozatot végignéző, és a lényeget is látó ember már a visszavágó előtt kimondhatta, ezt a társaságot most egyetlen dolog illeti: a tisztelet! Mert kőkeményen végigdolgozták az összes meccset. Minden centiméterért megharcoltak, csúsztak, vetődtek, rúgtak, haraptak, megérdemelten jutottak idáig, óriási munka árán. Elég csak Kádár, Elek vagy Fiola játékára gondolni, ha azt lehetne klónozni, a magyar GDP a tízszeresére ugrana.

De erre bevetődős hozzáállásra rá tudtak tenni még valamit, mert az összes fontos meccsen vagyis tízből tíz találkozón (a Pintér kapitánysága alatti 1-2-es hazai északír nyitómeccs nálam nem tartozik ebbe a korszakba, és a románok góljai miatt már tétnélkülivé vált 4-3-as görögországi vereség sem) ott tudtak lenni fejben, és tisztességesen le is hozták mind a tíz meccset. Méghozzá ponttal vagy pontokkal mind a tíz meccset: hat (rendre egygólos) győzelemmel és négy döntetlennel. Ehhez azért több kell, mint pusztán a berepülős tiszta szívű hajtás. Az Eb-re jutáshoz szükséges gólokat pedig a legnehezebb helyzetekben, nem egyszer a hajrában szerezték, nem egyszer felejthetetlen nagy gólokat! Dzsudzsák bukaresti bombájára, Gera finnverő csúsztatására, Stieber szintén finnszomorító iszonyat kapásgóljára, Böde irgalmatlan nagy Feröert legyőző góljára, Priskin mesterművére nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy hát ezek csak úgy becsúsztak… Inkább azt, hogy ezek mögött kell lennie valaminek. Mondjuk egy jó taktikának és egy olyan erős hitnek, amit Dárdai Pál szemében nem lehet nem észrevenni. Na de ő egy magyar népmeséből kilépett királyfi, neki könnyű!

Ennek az itthagyott, önmagát jó ideje, jó sokáig (ezidáig!) elfuseráltnak hívő (foci)nemzetnek viszont nagyon nem könnyű. Még Garabáék korosztályából mesélte valaki (pedig ők még tudtak brazilokat verni), hogy az angolok ellen már rendre akkor vesztettünk a 80-as években, amikor a kezdés előtt ők elzúgták a csatakiáltásukat a folyosón, mi meg csak néztünk vissza falfehér arccal. Ezért volt fontos, amikor most vasárnap a mi játékosunk kiáltott a norvégokra: „Magyarok!” De a lényeg Dzsudzsák arcán volt.

Aki boldogan mosolyog, az nem fél. Esetleg annak örül épp, hogy milyen jól sikerült az öltözőben a harcba hívó beszéde. Amivel úgy feltüzelte a csapatot, hogy még a válogatott videoelemzőjének is tátva maradt a szája (ahogy azt el is mesélte a meccs utáni ünneplésben). És ha a csapat kapitánya ilyen mosollyal lép ki a pályára, akkor egészen más fog történni, mint amit a sorsdöntő meccseken megszoktunk. Ahelyett, hogy összefosnánk magunkat, fellépünk egy magasabb magyar dimenzióba.

Az elmúlt évtizedeket nézve ez óriási fegyvertény. És Eb-re jutást ért!!! Régmúlt időket nézve viszont „mindössze” annyi történt, hogy mertünk magyarok lenni, vagyis mertünk önmagunk lenni. Az pedig ekkora virtussal és ekkora szívvel jár! Ha az egri védők Dobó kapitánysága alatt, vagy az összes többi hősünk nem ezt veszik elő a vészhelyzetekben, már rég nem lenne hazánk.

Az üzenet egyértelmű, és Hála Istennek, hatalmas a visszhangja. Ez a magasabb magyar dimenzió még ma is létezik, csodaszép dolgokat terem, tessék használni!

HeGergAnd

Hirdetés

Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés