Ilyenek a mérgező szülők. Ez fájni fog!

Gyakran hallom újdonsült anyukáktól, hogy rettegnek. Attól félnek, nem elég jó anyák. Talán valami maradandó lelki kárt okoznak. Valami olyat, amely miatt a gyermekük fejlődése zátonyra fut. Vagy felnőtt korukban visszatérnek a megrázó emlékek, amelyet ők, az anyjuk elkövetett. Traumatizálni nem nehéz a gyermeket. Tele vagyunk traumákkal. Ez ma már szinte a köznyelv része. Azonban a súlyos traumizáltsághoz kicsit több kell az „idegesen kiabáltam vele” pillanatoknál. Ahhoz mérgezés kell, amely vagy egyszeri nagy adag, vagy folyamatosan adagolt, apránként mindent átmaró, de annál mélyebb sérülést okozó, kicsi kortyocskák.  

Ez a hasonlat a nemrég elkezdett Éles tárgyak című sorozat átvitt értelem nélküli leírása. Érdemes megnézni, hogyan tesz tönkre egy édesanya egy gyermeket és hogyan öl meg a gondoskodni vágyásával egy másikat. Azonban tudnunk kell azt is, hogy

nem a tudatosság vezérli. Ahogyan a többi mérgező szülőt sem.

A tudattalan motiváció rejtve marad, legtöbbször azonban ők is egy súlyos trauma áldozatai, akik ezzel nem tudtak megbirkózni és az élet – mint oly sokszor teszi – olyan helyzetet teremt, ahol ezek a traumák felidéződhetnek. Anyukák lesznek, és a csecsemőjük, gyermekük előhívja azokat a helyzeteket, amelyeket ők is elszenvedtek, és bár igyekeznek jó szülők lenni, a berögzült negatív sémáikat, viselkedésmódjaikat nem tudják leküzdeni. Ismételnek.

Mindig megpróbálunk mások lenni, mint a szüleink. De egészen mások lenni nem tudunk.

Hiszen vannak a szüleinknek jó tulajdonságai is, amelyeket talán érdemes magunkkal vinni az életünk nehéz, megterhelő, mégis izgalmas útján.

Mitől is mérgező a szülő?

Honnan tudjuk, hogy amit édesanyánk, édesapánk tesz, azzal árt nekünk? Onnan, hogy azt érezzük, valami nincs rendben. Nem jól érzem magam. Félek, szorongok, dühös vagyok, sírok. Ezek mind-mind jelzések. Arra vonatkozólag, hogy valami nem jó történik velünk. Azonban úgy vagyunk kitalálva, hogy védekezzünk. Különböző fifikás módszereket találunk ki, csakhogy megvédjük magunkat a széteséstől. Elfojtunk. Hiszen amiről nem beszélünk, nem létezik. Tagadunk. Ez nem velem történik, meg sem történt. Mintha két anyánk lenne: egy jó és rossz. Hiszen ha egyben tartanánk, akkor mi maradna nekünk? Hogy tudnánk megküzdeni azzal a gondolattal, hogy

ugyanaz bánt bennünket, aki tegnap még olyan jó volt hozzám?

Ezen kívül számos taktikát alkalmazhatunk, csak azért, hogy védjük magunkat, védjük őket. Ezeket természetesen tudattalanul. Muszáj védekezni, hiszen hogy lehet az, hogy aki a legközelebb áll hozzám, az bánt is? Ez a gondolat annyira megterhelő és félelmetes, hogy szinte kibírhatatlanul feszíti a gyermeket. Akinek szeretni kellene, aki biztonságot jelentene, bánt engem. Fizikailag, szexuálisan, verbálisan. Vagy épphogy sehogy sem, mert semmibe vesz. Elhanyagol. Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyet a mérgező szülők tesznek. A gyermekben kialakulhat az érzés, hogy biztos velem van a baj. Inkább magát hibáztatja, minthogy a bántó másikat. Hiszen

ha arra gondol, hogy apa vagy anya rossz, bántó, akkor mi marad neki? Egyedül marad.

Akkor ennél még az is jobb, ha magát bántja. Talán ő nem elég jó. Hiszen ha jó lenne, nem bántaná. Akkor tényleg szeretné.

A gyermek mindent megtesz, hogy felmentse a szülőt.

Akár a saját magát is bántja. Hiszen a harag és a düh attól még ott munkál benne. És annak ki kell valahogyan jönnie. Vágásokkal, ütésekkel a testen. A sajátján vagy éppen más társán.

A gyermek olyannyira ki van szolgáltatva a szülőknek, hogy az első években kizárólag a szülőktől függ. Istenként tekint rájuk. Náluk van a hatalom. Tökéletesnek gondolja a gyermek őket. Nyilván tapasztalata sincs a többi emberről, ezért nem tud hasonlítani sem, tehát nem veszi észre a hibákat sem. Bármit is tesznek, az úgy van jól. Ez adja a biztonságot. Ételt, otthont, meleget, szeretetet, gondoskodást ad, mindent, amire egy gyermeknek szüksége van. Ebben az időszakban a szülőnek az a dolga, hogy kielégítse ezeket az elemi szükségleteket. Ha ezek kielégítése sérül, azaz nem táplál, nem ad meleget, biztonságot, nem gondoskodik megfelelően, már elindít egy hosszútávra ható, súlyos bántást, mivel hiányállapotok keletkeznek. Az éheztetés legalább akkora hiányt okoz, mint a gyengédség, az oltalmazás hiánya. Mindkettő nagyon súlyosan visszaveti a fejlődést. A második világháború után rengeteg gyermek maradt árván, a gyermekotthonok telítetté váltak. Azonban hiába voltak a fizikai, higiéniai körülmények megfelelőek ezekben az otthonokban, nem fejlődtek ezek a gyermekek úgy, mint a szegényes családi körülmények között, de családban élő gyermekek. Az anyai gondoskodás, odaszentelődés hiánya beszéd- és értelmi fejlődési visszamaradásokat okozott. Hiszen hiányállapot lépett fel, mégpedig érzelmi hiány, amely súlyos károkat okozott.

Odaszentelődés, válaszkészség

Több pszichológiai megfigyelés létezik ezzel kapcsolatban, amely mind ugyanarra jutott: az érzelmi elhanyagolás az egyik legsúlyosabb problémát okozza a csecsemők és kisgyermekek fejlődésében, annak ellenére, hogy a fizikai szükségletek ki voltak elégítve. Tehát nagyon kevés az a gyermek fejlődésének szempontjából, hogy tiszta a pelus, meg van etetve a gyerek és melegben van. A csecsemő egyik legfontosabb szükséglete az anya teljes odaszentelődése, az érzelmi jelenlét, a válaszkészség.

Ennél többet egy anya nem tehet, és nem is kell tennie.

Azonban ha ez nincs meg, már elkezdődik az, amely a mérgező szülők egyik legfontosabb jellemzője: az elhanyagolás.

- FGYN -