A szabolcsi falu, ahol a legmagyarabbnak érezheted magad

Sorozatunkban sorra járjuk Szabolcs-Szatmár-Bereg utóbbi években gyors egymásutánban megújult kastélyait, kúriáit. Ezúttal viszont kivételt teszünk, olyan helyre megyünk, ahol minden magyarnak kicsit szaporábban dobog a szíve. Abba a faluba, amelyről úgy tartják, honfoglaló őseink itt „csetlének” át a Tiszán. Ebből lett aztán Cseke, majd Szatmárcseke.

Takaros település ez Kárpátaljától karnyújtásra. Tavasztól őszig rózsaillat lengi be, mert ezen a tájon különösen jól érzi magát ez az egyébként kényes növény. Mintha csak tudná: aki erre veszi útját, ünneplőbe öltöztette a lelkét.

Kölcsey Ferenc itt, szatmárcsekei magányában írta meg legnagyobb hatású versét, a Himnuszt. A befejezés dátuma:1823. január 22.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei országgyűlési képviselők 1989-ben tettek javaslatot a Parlamentnek: a Himnusz születésnapja legyen ezentúl a Magyar Kultúra Napja. Bölcs döntést hozott a testület, amikor az előterjesztést elfogadta, s azóta talán nincs is olyan kicsiny falu szerte e hazában, ahol ne rendeznének megemlékezést a január 22-éhez közelebb eső hétvégén. A központi ünnepséget azonban a kezdetektől Szatmárcsekén, a református templomban tartják, a megemlékezés végén pedig a település temetőjébe vonulnak az ünneplők, hogy megkoszorúzzák Kölcsey síremlékét.

Ám, még mielőtt belépnénk a temetőbe, időzzünk el egy kicsit a csekei főutcán. Ha Nagyar felől érkezünk, az út jobboldalán, Kölcsey hajdani – egyik örököse által sajnos lebontott – kúriája helyén áll a művelődési ház, melyben két szobát rendeztek be a költő emlékére. Tárgyaival, bútoraival, írásaival. A falakon írók, költők, politikusok képei, akikkel kapcsolatban állt. Míg a két szobában nézelődünk, egy magnófelvételről megelevenedik a történelem, a költő alakja. A felvétel végén elhangzó Himnusz pedig valami különös, új jelentőséget kap itt. Hiszen ettől közelebb már nem is lehetünk a magyarok nemzeti imájának születési helyéhez. Habár akkor még zenéje nem volt.

Pár éve egy erdélyi csoporttal jártam itt. Életükben sokadszor énekelték el a Himnuszt, de ott, ahol született, akkor először. Legtöbbjük fátyolos szemmel lépett ki az emlékszobából, majd azonnal telefonjáért nyúlt, hogy az otthoniakkal megossza a kivételes élményt.

Ebben az emelkedett hangulatban folytatjuk utunkat, és fordulunk be a főúton, a református templomnál balra, hogy a szintén rózsákkal szegélyezett, macskaköves úton az szatmárcsekeiek 1770-es években nyitott temetkezési helyét és Kölcsey síremlékét felkeressük.

Csónak alakú fejfák

A fából készült – mindig nyitva álló – kapun belépve nem is temetőben érezzük magunkat. Odabent embermagasságú, emberalakot ábrázoló figurák. Ha nyugati irányba nézünk, mintha fejkendős öreganyók sietnének a templomba. Ha a másik irányba, akkor pedig bajszos férfiak „arcát” véljük felfedezni a csónak alakú fejfákon. Három részre oszthatók: fej, törzs, láb. A törzsön befaragva az elhunyt rövid életrajza.

Mintha valami szoborparkban járnánk, ahol különös módon, még szinte méretre is egyforma alakok sorakoznának egymás mellett és mögött. Sokan kutatták már a temető eredetét, de akármilyen hihetetlen, megkérdőjelezhetetlen elméletet még senkinek sem sikerült felállítania.

Magyarázták a finnugor rokonsággal, hasonlították Kháron ladikjához, indokolták a Tisza gyakori áradásával, feltételezve, hogy a halottakat csónakon szállították – de egytől egyig megdőlt mind.

Lépés a halál után

Még az is, amelyik egyébként a józan paraszti logikán alapul. Állítólag járt itt egyszer vendégeivel egy református esperes, aki minden lehetséges elméletet megosztott hallgatóságával. A közelben kaszáló paraszt végighallgatta ezt, majd megszólalt: egyet kihagyott, esperes úr!

És már mutatta is. Kérte az esperest, álljon az egyik fejfa mellé, és próbálja meg követni az ívet, amelyet az formáz. Akkor még nem álltak ilyen peckesen a fejfák (mikor műemlékké nyilvánították, felújítás is történt itt) és az esperesnek, hogy egyensúlyát megtartsa, egyik lábával előre kellett lépnie.

Látja, esperes úr? – kérdezte, majd a fejfán lévő feliratra mutatott a bölcs paraszt. A B F R A – vagyis: a boldog feltámadás reménye alatt. Vagyis: a halál után mindig van egy lépés. Természetesen ez sem ért fel a tudományos magyarázatig, de kétségkívül szellemes.

Ami viszont tény: a szatmárcsekei temetőt 1973-ban műemléki védelem alá helyezték. Azóta ide csak a hagyományos módon lehet temetkezni. A korábban állított márvány, műmárvány síremlékeket nem bolygatták, de újat ide felállítani már tilos. Közel 600 fejfa áll itt, alattuk több ezren alusszák örök álmukat.

És van még egy kivétel itt. A temető legmagasabb pontján egy klasszicista síremlék áll – Kölcsey Ferencé. A Gerendai Antal tervezte hat köroszlopos, felül párkánnyal egybefogott síremlék közepén, hasábtalapzaton egy Kölcsey feliratos, címeres urna. Nem volt ez mindig így. Épp jeltelen volt a Himnusz költőjének végső nyughelye, amikor Petőfi Sándor, aki a közelben vendégeskedett, felkereste. Az 1847. július 17-én a Kerényi Frigyeshez írott Uti levelekben ezt jegyezte fel:

Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán Cseke, és a csekei temetőben Kölcsey Ferenc. Tavaly ősszel egypár hétig laktam itt, s meg-meglátogattam a szent sírt, melyben a legnevesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, mégcsak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva; de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve.

Cservenyák Katalin