Akinek kezei között megelevenedik Nyíregyháza

Nyíregyházi séták címmel a városnap alkalmából nyílt meg a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban Zsadányi Zsolt festőművész kiállítása. Ahhoz az eseményhez kapcsolódva, amely meghatározó volt a település életében: Károlyi Ferenc gróf 1753. május 16-án bocsátotta ki pátenslevelét annak érdekében, hogy Nyíregyházát benépesítse. Jó ötlet volt az újratelepítés, s mint láthatjuk, sikeres is. A hajdani pár száz lelkes településen ma virágzó város fejlődik, közel 120 ezer lakót számlál.

A városalapítás évfordulóján mindig nagyobb érdeklődéssel fordulunk a múltunk felé, idézzük fel az ősök emlékét, járjuk végig a város virágos tereit, árnyas utcáit. Meg-megállunk egy szép kapu vagy épület előtt, próbáljuk elképzelni, vajon kik lakhattak ott 100 éve vagy még régebben, hogy éltek, miről beszélgettek a tűzhely melege mellett, örömből vagy bánatból jutott-e nekik több.

Sokféleképpen lehet szeretni a várost. Lehet úgy, hogy naponta elsétálunk a kedvenc helyeinkre, s tekintetünkkel végigsimogatjuk az épületeket. Lehet úgy, hogy körmünk szakadtáig ragaszkodunk a fához, ha ki akarják vágni, mert valamikor a lombja alatti padon írtuk a leckét írtuk. Nagyon szerethetjük úgy is, hogy óvjuk épületeit, és nem bontjuk, hanem felújítjuk őket. Szeretjük, amikor fotózzuk, festjük, rajzoljuk a várost, vagy éppen a krónikáját írjuk.

A festészet néma költészet. Zsadányi Zsolt festőművészként évtizedek óta rója Nyíregyháza utcáit, meg-megáll egy-egy épület, kapu előtt, lefotózza hogy aztán sétáiból kiállítás kerekedjék, az épületek úgy jelenjenek meg, ahogyan a művész láttatni szeretné őket.

Későn, 17 évesen kezdett el festeni. Hajdúdorogon született, ott járt iskolába is, majd Budapestre, a csepeli Kossuth Lajos szakközépiskolába jelentkezett, ahol öntészetet tanult. Lássuk be, a vasas szakma elég távol állt a festészettől. Mégis itt, ebben az iskolában kezdett el rajzolni, festeni Zsadányi Zsolt – igaz, teljesen véletlenül. Egy napon megfázás miatt nem ment iskolába, a kollégiumban maradt. Akkori barátnője vonzódott a képzőművészethez, a koliban pedig volt egy virágos poszter, egy Brueghel-kép. Unalmában Zsolt elkezdte másolni a posztert. Ahogy szorgoskodott, egyre jobban tetszett neki a rajzolás. Mint mondja, beszippantotta.

Akkor már valószínűleg tudta, hogy sosem lesz belőle vasöntő. Egyszerre három szakkörre kezdett járni, hogy az elvesztett időt, amit a rajztanulással tölthetett volna, pótolja. Amint leérettségizett, hazajött, és Nyíregyházán, az akkori Bessenyei György Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán folytatta a tanulást.

Kezében friss diplomával (1989-ben) már Sátoraljaújhelyen találjuk: porcelánfestőket tanít. Ibrányba 1996-ban költöztek, ahol azóta is az alapfokú művészeti iskolában dolgozik művésztanárként, közben tagja lett a Magyar Alkotóművészek Egyesületének is. Ibrányban nőttek fel gyermekei is: nagyobbik lánya Manchesterben dolgozik, a kisebbik másodéves az ELTÉ-n, anglisztika szakon.

Zsadányi Zsolt szerint nem ihlet, szorgalmas munka van. Mindennap dolgozni kell. Leülni az asztalhoz, és dolgozni. A festészet is munka. Vannak persze hangulatok, melyek elindítanak gondolatokat, dolgokat, de az eredmény záloga a mindennapi, szorgos munka – ezt tanítja a növendékeinek is.

Nyíregyháza utcáit járva újabb és újabb szépségeket fedez fel. Tereket, épületeket, kapukat. Lefényképezi őket, majd otthon minden részletre kiterjedően, aprólékos gonddal készíti el a rajzokat. Az így ábrázolt épületeken szinte átsüt a szeretet.

Ez a szeretet folyamatosan megjelenik a közösségi oldalon is, ahol rendszeresen megosztja rajzait. Nézegetve őket az jut az ember eszébe: nagyon szeretheti a várost az, aki annyi figyelmet szentel az épületeinek.

Azt mondja: igyekszik elkapni, és a rajzokon megjeleníteni a terek, épületek, kapuk hangulatát. Ezért an az, hogy mielőtt munkához látna, egy, kisebb kutatást is végez. Igyekszik megismerni az épületek, kapuk, terek történetét, hogy visszaadhassa azt a rajzon, festményen. Ezért érezzük a Zsadányi Zsolt által megfestett kapu, épület láttán, hogy mintha élne. Mintha valaki belülről éppen készülne lenyomni a kilincset, hogy kilépjen elénk a múltból. Biccentsen, kalapot emeljen, majd sietve távozzon oda, ahonnan jött, vissza egy letűnt világba, mintha itt sem lett volna.

Azt üzeni a képeivel, hogy járjunk nyitott szemmel, lássuk meg az értékeket. Megfestette kedvencét, a városházát télen, nyáron, tavasszal és ősszel. A Glück-házat, a Haas-házat, a Takarékpalotát és a Jósa András Múzeum épületét; a Szent István utcai, szecessziós pávás házat. A sóstói Svájci-lakot, a víztornyot, a Krúdy szállót – egy boldog, békés idő tanúját, melynek taraszán minden nyáron élőzene szólt. S ahol esténként fél Nyíregyháza táncolt.

Nyíregyházi sorozata egy év alatt készült el, közel 40 akvarellből áll. Akvarell, csőtoll és ceruza, ezek vannak a keze ügyében. Most nagy tervei vannak: akvarellfestő kurzust szeretne indítani Nyíregyházán, miközben megörökíti Ibrány legszebb épületeit. De már a japán építészet felé is kacsintgat, régi álmát szeretné megvalósítani: elutazni Japánba.

Cservenyék Katalin