Otthon firkálgassátok a ház falát, kedveskéim, vagy rendelésre!

Lehet, az én ízlésemmel van gond, de utálom a falfirkálást. Ezen még az sem változtat, ha a falra mázolt förmedvényt is szokás újabban graffitnek nevezni. Mert a firkálás attól még firkálás.

Tény, hogy láttam már szép, ötletes, meghökkentő és elgondolkodtató graffitit, de legtöbbször fényképen. Nyíregyháza utcáin sétálva eddig csak hitvány „munkákat” találtam, ezek legjobb indulattal is csak rongálásnak tekinthetők. Ahogy esik, úgy puffan – ez a vezérgondolat.

Járom a megye településeit, szebbnél szebb templomokba térek be, századszor is megcsodálom a falra festett képeket. Freskókat, amelyeket a reformáció elterjedésével a katolikus hitről áttértek bevakoltak vagy lemeszeltek, mert az új vallás nem tűrt semmilyen díszítést Isten házában. Aztán jöttek a régészek, akik aprólékos gonddal elővarázsolták nekünk a csodákat, amelyek a vakolat alatt lapultak.

Hát, nem tudom, ha száz év múlva valaki erre jár, és áll még a sóstói állomásépület előtt, mit szól, ha megkapargatja a vakolatot. A gondolatától is rosszul vagyok, ha esetleg ebből próbál valamiféle következtetést levonni a mai kor ízlés- és formavilágával kapcsolatban.

Elhatárolódom, és javaslatot teszek:

Asztalos Sándor Ferenc, erdélyi mester nem szégyellte odaírni a nevét a tákosi templom mennyezetének kazettájára. Hát legyen már kurázsi a kortárs falfirkálókban is, vegyenek példát a 18. századi mesterről, és dedikálják alkotásukat! Írják alá a nevüket.

Meg a telefonszámot. Sosem tudhatjuk, mikor jár arra egy műkedvelő, akinek valami oknál fogva megtetszik az alkotás, és rendel egyet otthonra. Na, ott, vagy otthon, anyuka, apuka örömére festegessetek, kedveskéim, nem pedig a sóstói vasútállomáson!

Cs.K.