Ilyen gyenge játékkal hogy győztünk?!

Biztos sokaknak megvan az az érzés, amikor megvesz az ember egy mogyorós csokit gyorsan a boltban, és majd csak otthon derül ki, hogy a csokoládé csak nyomokban tartalmaz mogyorót – a március 29-i Észak-Írország–Magyarország barátságos válogatott mérkőzés kapcsán sokáig ez lehetett az érzésünk, egészen az 56. percig. Akkor Sallai lőtt egy gólt (mintha a csoki közepén beleharaptunk volna egy egészmogyoróba), fellélegezhettünk, mégsem vagyunk beoltva gól ellen.

A találkozó első félideje magyar szempontból egyébiránt olyan volt, mintha egy filmrendezőnek kötelezően kiadták volna, hogy bizonyos ideig tartania kell a filmjének, ezért csempészett bele némi olyan részt is, amin úgy túl kell lenni, összegezve semmi nem történt az első negyvenöt percben, bezzeg ellenfelünk részéről: lőttek egy kapufát a 16. minutumban, majd a hajrá felé még Dibusznak is védenie kellett.

A második félidő parádésan kezdődött a részünkről, helyzetek mindkét oldalon, majd a már említett magyar gól, melynél óriásit hibázott az észak-írek bal hátvédje (McGinn), Sallai kicselezte a kapust, majd az üres kapu közepébe gurított, 0–1.

Aztán jött megint a – sokak által csak taktika csatának csúfolt – semmittevés, vagy azt is mondhatnánk, hogy a mezőnyharc. Ám a másik oldalról ott van az a gondolat a labdarúgást szerető emberekben, hogy a focit mégiscsak gólra játsszák. Valóban arra, abban pedig ezúttal mi voltunk a jobbak, igaz ehhez Dibusz hatalmas védései is kellettek az utolsó percekben, de győztünk 1–0-ra Belfastban, és ez a lényeg.

A folytatás? Június 4-én Angliával mérkőzünk meg a Puskás Arénában, több mondanivalónk nem nagyon lehet.

PI