A horgász, akit névnapján mindig virággal köszönt a Tisza

Aki életében egyszer is eljut a Beregbe, a Felső-Tiszára, azt biztosan rabul ejti a vidék. Nem lehet véletlen a régi mondás: „ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza". Vágyik bizony. Harapni lehet a levegőt, a folyó mentén álló fák lombja itt még harsogó zöld. Itt madárcsicsergésre, és nem fékcsikorgásra ébred az ember, itt még köszönnek egymásnak a szomszédok. Az utcabeliek tudják, kinek született gyereke, kinek unokája. Hol készülnek ballagásra, hol esküvőre, hol temetésre.

A Budapesten született Böjtös László gyerekként került a Beregbe, a Tisza mellé. Örök szerelem lett belőle, sosem tervezte, hogy visszaköltözik a fővárosba. Ott ugyanis biztosan nem hódolhatna régi szenvedélyének, a horgászatnak.

– Már gyermekként megfertőzött a horgászat – meséli. – Egyszer láttam egy idősebb bácsit a falu vályogvetőjén horgászni, és halat fogni. 6-8 évesen már mogyorópálcával „vallattam" a halakat.

Az azóta eltelt bő 40 év alatt Böjtös László egyre nagyobb példányokkal térhetett haza, így gyakran jutott halétel a tiszaszalkai család asztalára. Legutóbb két éve került újságok címlapjára azzal a harcsával, amelyet 15 perc fárasztás után 2018 augusztusában fogott ki a Tiszából. A kapitális bajszos hossza 222 centiméter, súlya 80 kilogramm volt. Hihetetlen, de mérete centire megegyezett a korábbi csúcsnak számító hallal. (A magyar rekord egyébként – a Magyar Horgászban közölt adatok szerint – 113 kilogramm és 230 centiméter. A harcsát 2010. május 10-én a Töröcskei-tóból fogták ki.)

A Szabolcsihír is megírta két éve, hogy a harcsa épp a legjobbkor akadt horogra Tiszaszalkán: Böjtösék egy hónap múlva ünnepelték ugyanis ezüstlakodalmukat, így a fagyasztóban pihentetett harcsából a családi eseményre bőven jutott az asztalra.

– Mára a sok-sok vízen töltött időnek, megfigyeléseimnek, tapasztalataimnak köszönhetően sok szép fogással dicsekedhetek. Szinte a Kárpát-medence teljes halfaunájával büszkélkedhetem, sok egyéb halfajból is akadt horgomra tisztességes méretű példány – magyarázta.

Sajnos a munkája miatt ritkábban hódolhat szenvedélyének, a horgászatnak. Kőműves kisvállalkozása van ugyanis, és munkái szezonálisan pont egybeesnek a horgászatéval. De ha teheti, munka után egyből oda menekül az élet mindennapi „kihívásai" elől, ott tudja igazán kipihenni magát, a vízparton.

Egy-egy nagyobb példány becserkészése, fárasztása életenergiával tölti fel az embert – magyarázza. Legnagyobb halaim? – teszi fel helyettünk is a kérdést. – A neten levő Harcsám (amit ő nagybetűvel ír, ami ebben az esetben nem is csoda) 222 centiméter volt, de 200 centiméter feletti fogásom volt már több is, sőt, egyszer jeleztem egy fogásom, de kinevettek. Az élményt azonban, hogy egy 300 centiméter körüli harcsa tisztelt meg jelenlétével, nem tudták elvenni tőlem.

A sok fogás és amellett, hogy imádjuk a halat, csak annyit hozok haza, amennyire szükségünk van – tesz hozzá még egy fontos gondolatot az eddig elmondottakhoz.

– Imádom a Felső-Tiszát, a sok szépségével – tesz vallomást, majd szomorúan jegyzi meg: amit szomszédaink igyekeznek tönkre tenni. Arra utal, hogy rendre érkezik keleti szomszédainktól a szemét, a PET-palack, amit a folyó árterébe hordanak, hogy vízszintemelkedéskor sodorja magával az ár. 

Névnapomra mindig „virággal" köszönt – árulja el büszkén arra utalva, hogy a tiszavirágzás, a kikelő kérészek millióinak tánca a nyár első hónapjának második felére esik.

A horgászat mellett megannyi egyéb élményt, rengeteg barátot köszön a Tiszának. A kifogott halat legtöbbször maga is készíti el. A saját főzésű halászlevének híre van a barátok körében, de a vízparton készített, frissen fogott, fűszerezett, parázson, csőben vagy alufóliában sütött hal ízét sem lehet semmihez hasonlítani. – Ilyenkor a barátok körbevesznek, beszélgetünk, eszegetünk, élvezzük a természetet és ízeit – mondja.

Nemrég egy éjszakai horgászaton fogott, újabb, méretes harcsával fotóztatta magát László. Ennek a hossza és súlya ugyan alulmarad a két évvel ezelőttitől, de egy szerényebb lakodalom vendégseregét bizonyára jól lehetne lakatni vele. Hogy mi a titok, mi szükséges ilyen szép példányok kifogásához, fárasztásához, „kivontatásához"? Egy erős felszerelés mindenképpen, no meg egy kis rutin, szerencsével fűszerezve.

Sajnos a családból még senkit nem tudott igazán "megfertőzni" a horgászattal. Három gyermeke közül legkisebb fia szokta csak „kóstolgatni" az apa hobbiját. Böjtös László így leginkább barátokkal jár pecázni.

Kíváncsiak voltunk arra is, volt-e Böjtös Lászlónak emlékezetes horgászata. Hát hogyne!
Az a 300 centiméter körüli harcsa, amit nem is akartak elhinni neki. Tessék megkapaszkodni!

– Úgy kétórás fárasztást igényelt, melynek során én is elfáradtam rendesen Ráadásul elvitt a víz bő két kilométert a Tiszán, ahonnan motor híján vissza kellett eveznem. Pedig egy óra hosszat csak oda-vissza vontatott, majd mikor fáradt, akkor indultunk meg kisebb-nagyobb leállásokkal lefelé. A végén, mikor feladta magát, megpróbáltam a csónakba húzni. Már a törzse fent volt a csónakon, iszonyú nagy és nehéz volt. Aztán lecsúszott fogásomról, vissza a vízbe. A zsinórom közben a csónak orránál beakadt, elszakadt...

Lehajoltam, a vízben átölelve tartottam egy darabig, aztán ment ő is velem együtt fáradtan a maga útjára...

Cservenyák Katalin