Anyák, férjek, magyarok: a békeidő lejár

Mi kényszerít maradásra egy kapcsolatban, ha napról napra megszégyenülünk vagy megszégyenítünk? Ha nem a vágyainkat éljük? Mi késztet újabb és újabb hazugságokkal kikarózni a menthetetlenül közeledő vermet? Jobb-e az idegőrlő békesség, mint felrúgni a húsleveses asztalt? Mi van e béke mögött? A megszokás langyos biztonsága? A félelem? A megszégyenüléstől? Szégyen-e felmondani a békét? Féljünk-e a háborútól? Milyen lesz a béke, amelyet a saját megszégyenülésünktől való félelemből kötünk? Milyen lesz az élet, amelyikben nem merjük megvívni a háborúinkat?

Hajdu Szabolcs Békeidő című filmje április óta látható a Vimeo nevű videómegosztón – rendhagyó módon csak ott – egy mozijegy áráért. A 2016-os, Karlovy Vary-fődíjas Ernelláék Farkaséknál után ez az első mozija a debreceni születésű alkotónak. 

A Békeidők főszereplői hétköznapi emberek a szokásos problémákkal. De hát az élet is arról szól, hogy milyen eredménnyel jövünk ki e csapdahelyzetekből. Mit marnak le szívtájékról a farkasfogak. Nincs ezzel másként a megkopott házasságában nőiségét keresgélő magyartanár (Sárosdi Lilla), a kiégett negyvenes színész (Szabó Domokos), a családi elridegülésben vacogó lelkész sem (Hajdu Szabolcs). Többé-kevésbé mindannyian felismerték, hogy megrekedtek valahol félúton, és a békeidő, amelyet a megoldásra kaptak, lassan lepereg. Azonban a hogyan tovább több, mint kérdéses.

Mondj igent, vagy húzz el!

Ez eddig tulajdonképpen az Ernelláék nyomvonala. De mivel Hajdu Szabolcs nem nyomta el magában azt, hogy alkotó emberként dolga reagálni a közéletre, továbbmegyünk Farkaséknál. A Békeidőbe nemcsak beszűrődik valamennyi a függöny mögül az utóbbi évek magyarországi közhangulatából, hanem az arcunkba kiált: a félelem-béke-háború háromszöge az ellenzéki aktivistában (Török-Illyés Orsolya) nyer újabb dimenziót, míg a sodródó „hazudós lány” (Wrochna Fanni) és a gátlástalanul magabiztos rendező (Schilling Árpád) #metoo-ja egy hármas szex ajánlatával zaklat… fel. Hajdu ez utóbbi kulcsjelenetében bevallottan a Marton-sztorit meséli el, de nem vált dokumentaristába, csak egyetlen mondatot kölcsönöz a valóságtól. (Ráadásként, a Marton által sohasem cáfolt vád sértettje éppen Sárosdi Lilla, a film egyik főszereplője, míg a rendezőt a színésznő valóságos férje, Schilling Árpád alakítja.) 

Ezzel együtt a Békeidőben – a #metoo-sztorit leszámítva – a történet lényegtelen. Az események láncolatánál milliószor fontosabbak a szereplők reakciói: egy fojtott monológ, egy dialógus kéretlensége, egy odavágott cserepes virág bármilyen cselekménynél beszédesebb az indulatok erjedéséről vagy az irányvesztettség depressziójáról.

Teknősök az országúton

Amíg a felnőttek egyre elkeseredettebb harcot vívnak a látszatbékért, a gyermekeik előtt nyilvánvaló, hogy ami zajlik, már réges-régen háború. Hogyne tudnák, amikor a közöny, az önsajnálat, az undor repeszeivel a hasüregeikben nőnek fel körülöttünk. Hajdu Szabolcs olyan filmes, aki sokféle emberrel találkozik. Hallgat, beszélget, figyel, összevet, elemez, majd az őt magát is erősen foglalkoztató témákból jó esetben mozit, színházi előadást gyúr. A Békeidő cselekménye egyszerre folyik a felnőttek és az ő gyerekeik szintjén. Amit leszűr, az felkavar. Hogy fel sem tűnik, milyen örvényléssel mossuk szét a hitelességünket sérelmeink üvegfalára tapadva. Hogy e hisztérikus zavarodottság helyett a gyerek vegytiszta békeidőre vágyik, és a túlélés fejében úgy fog átverni a palánkon, hogy csak nézünk, mint egy kilapított teknős.

E csődben, a fóbiáinkban, a mániáinkban egyformábbak vagyunk, mint abban, hogy választáskor kire húzzuk az ikszet.

A küszöb az önreflexió

Hajdu Szabolcs filmje „itt és most” alkotás: az ízek külön-külön is hatnak, de a legmélyebbet mi, magyarok kortyolhatjuk belőle, akik ennek az országnak a sorsán osztoztunk a 2010-es évtizedben. Egy kezünkön megszámolható, mennyi filmes és színházi alkotó vette a bátorságot, hogy megossza velünk a maga verzióját a valóságról. Pedig igény lenne rá.

A Hajdu fanyar humorával megáldott Békeidő egyik kezében tükröt tart, hogy magunkra ismerhessünk: ilyenek vagyunk tehetetlenkedésünkben, sebzetten, de még az utolsó lélegzetünkkel is visszavágva. Aki végigfut az internetes kommentszekciókon, a szélsőséges véleményeket látva jól érzi, hogy ezt a filmet azok szeretik, de azok nagyon, akik képesek sportértékkel bíró önreflexióra. 

A másik kézben megafon: merj felébredni végre, Magyarország!

Ratalics László