James Bond visszatért, Daniel Craig búcsúzott – filmkritika

Végre a mozikba került a James Bond-franchise 25. filmje. Eredetileg már tavaly áprilisban be kellett volna mutatni, azonban a koronavírus-járvány miatt végül előbb többször is tolni kényszerültek a premiert. Most azonban a magyar mozikba is eljutott az utolsó olyan alkotás, amelyben Daniel Craig alakítja őfelsége titkos ügynökét. A film méltó befejezése lett a Craig-időszak által hozott karakter átfazonírozásnak, azonban jogosak a felháborodások a Nincs idő meghalni lezárásával kapcsolatban.

James Bond (Daniel Craig) immár több éve visszavonultan él Jamaicán. Egyik nap egy CIA-s barátja, Felix Leiter (Jeffrey Wright) keresi fel, és egy Londonból elrabolt tudós felkutatására kéri fel. Eközben Bond korábbi munkaadója, az MI6 is akcióba lendül, amely egy új 007-sel (Lashana Lynch) a fedélzetén szintén a tudós nyomába ered. A szálak pedig Bond múltjába, egy korábbi ellenségéhez, Blofeldhez (Christoph Waltz) vezetnek. A szervezetek közti harcban és nyomozásban azonban egy, még Blofeldnél is nagyobb gonosz tűnik fel (Rami Malek), aki aljas tervet sző a világ megbénítására.

A James Bond-franchise az utóbbi években állandó témát szolgáltat a filmes világon belül. Jó ideje lehet tudni, hogy Daniel Craig utoljára vállalta el a titkos ügynök szerepét – azóta rendre felröppennek találgatások, ki lesz az utód. A legmerészebb elképzelések szerint akár egy női ügynök is nyomdokaiba léphet. A Nincs idő meghalnit tehát már csak emiatt is komoly várakozás előzte meg.

Természetesen azonban továbbra is az volt a kérdés, hogy hogyan sikerül majd lezárni a Daniel Craig fémjelezte korszakot, amely két remek (Casino Royale, Skyfall) és két ellentmondásos (A Quantum csendje, Spectre) filmet eredményezett. Ez az etap már önmagában is különleges volt, mivel átívelő szálak kötötték össze őket, illetve Craig személyében egy falon is átmenő, nem az elegenciájával, inkább keménységével kitűnő Bondot köszönthettünk. Ez a fajta realizmus iránti igény a 2000-es évek utáni akciófilmek miatt növekedett meg a Bond-franchiseban (lásd Bourne-filmek), de nemcsak ebben mutatkozott meg, hanem James Bond személyiségében is.

Ezen filmek a titkos ügynök múltjában vájkáltak, és próbálták feltárni traumáit, motivációit. Ez egyébként szintén tendencia a 2000-es évek után: a maszkulin, érzelemmentesnek tűnő, kőkemény férfi mögé akarnak bevilágítani. Így azt lehet mondani, James Bond figurája sokkal sebezhetőbb; macsósága mögött érzékeny embert festettek fel, amelynek csúcspontja és lezárása volt a Nincs idő meghalni.

Ez az alkotás egyértelműen James Bond érzelmi világáról, az általa korábban meghozott döntések következményeiről szól. Ez adja a film vonalát, gyakorlatilag mindent háttérbe szorítva. Alapvetően azonban a Nincs idő meghalni hihetetlenül jól megrendezett mozi, ami tele van emlékezetes és látványos akciókkal. Az első fele nagyon pörög, ám eközben is becsempészi a rendező, Cary Joji Fukunaga (a True Detective első évadának a direktora) Bond múltjának darabkáit, és ahogy haladunk előre a cselekményben, a film úgy válik egyre inkább érzelmesebbé. A Nincs idő meghalni remek kémthriller, amely zsáneréhez híven csűri-csavarja a szálakat, de a rendező nagyon jó érzékkel vezeti nézőjét, így a film nem válik érthetetlenné, sőt a cselekményvezetés és a tempó óriási adrenalinlöketet ad a nézőnek.

Gyakorlatilag ez a tempó végig megmarad, és nagyjából a film felétől vezeti be a rendező a melodrámai vonulatot, de szerencsére fokozatosan, és a korábbi jól sikerült Daniel Craig-filmeket megidézve. Egyszerre van tehát ott a tét érzelmi és fizikai síkon is. Merthogy a cselekmény halad, karakterek hullanak el és jelennek meg, és eközben több fordulat is komoly meglepetést okoz. A Nincs idő meghalni feszültségét az adja, amikor már nemcsak Bondért, hanem több karakterért (Bondhoz közel álló személyekért) is elkezdünk izgulni.

A film egyébként ebből a szempontból tényleg ambiciózus vállalkozás, hiszen megpróbálja a korábbi Craig-féle alkotásokat összekötni, így mivel azok Bond érzelmi világával foglalkoztak, egyértelmű volt, hogy Fukunaga is Bond érzelmeire fog koncentrálni. Véleményem szerint ez sikerül neki, sőt olyan kérdések merülnek fel, mint, hogy élhet-e egy titkos ügynök normális életet, vagy például meg tud-e bízni valakiben a visszavonulása után?

A film mindenképpen jól teljesít Bond érzelmi világának érzékeltetésében, ám – mint említettem – így sokan háttérbe szorulnak. Emiatt például a főgonoszt sem sikerül igazán kidolgozni, motivációja kissé homályos és elnagyolt, talán itt érthető tetten leginkább, hogy Bond érzelmi dominanciája uralkodik. A hozzá kapcsolódó figurák közül talán Blofeld ilyen, az ő szerepe nagyon marginális, és kicsit erőltetetten szerepel itt, egyébiránt Madaleine-nel (Lea Seydoux) való kapcsolata igencsak működőképes.

A legnagyobb talány, akinek a szerepe a történet szempontjából teljesen felesleges és gyakorlatilag kihagyható lett volna, az Nomi, az MI6 ügynöke. Csakhogy, úgy tűnik, valamilyen módon ez a figura fogja átvenni Bond helyét, így bele kellett szuszakolni a filmbe. Ez még a jövőben nagyon sok kérdést fog felvetni.

Merthogy a film legvége igencsak komoly kérdéseket és vitákat generálhat még a franchise folytatását illetően. Alapvetően következhet ez a vég a cselekményből, de nem James Bond karakteréből. Hogy mi lesz a következő alkotás a 007-es történetében, egyelőre rejtély.

Mindenesetre, ennek az alkotásnak a kulcsa még Daniel Craig, aki talán itt tud legjobban kibontakozni a figurában. Mind a drámai, mind a humoros oldalát felvillantja Bondnak, és mindkettő nagyon jól áll neki. A humor eddig is benne volt a filmekben, de itt különösen jól működött, mivel Phoebe Waller-Bridge (Fleabag, Killing Eve) is ott volt a forgatókönyvírók között, aki a fekete humornak különösen a mestere.

A Nincs idő meghalni a kisebb hibái ellenére a James Bond-franchise egyik kiváló és fontos darabja, amely lélegzetelállító akciókkal operál, nagyszerűen teremt feszültséget, és amely ízig-vérig profi kémthriller. Azt a munkát, amit elkezdtek Craiggel, jól lezárta, és méltóképpen búcsúztatta el a színészt.

Gaál Csaba