Focinál sokkal több

Nápolyról sokaknak elsősorban a Camorra, a pusztulat, a pizza és Diego Maradona jut eszébe. Paolo Sorrentino rendező filmjében, az Isten kezében (È stata la mano di Dio, 2021) az utóbbi kap szerepet, és egy igazi nápolyitól nem meglepő módon vallásosan beszél az argentin futballcsillagról. Maradona szelleme belengi az Isten kezét (természetesen a cím is futballista egyik leghíresebb góljára utal), de az alkotás nem a játékosról, hanem a rendezőről szól. Paolo Sorrentino ugyanis Nápolyban töltötte gyerekkorát, behatóan ismeri a közeget, új filmjével pedig saját gyerekkorának, szüleinek, valamint magának a városnak állít emléket.

Az Isten keze főszerepében Fabietto Schisa (Filippo Scotti) látható, akinek mindene megvan – jólétben és boldogságban él az 1980-as évek Olaszországában. A fiatal fiú és egész Nápoly várja Diego Maradona igazolásának hírét, de közben ébredezik Fabietto szexualitása is, amelynek elsődleges tárgya anyja öccsének a felesége, Patrizia (Luisa Ranieri). A fiú élete azonban egycsapásra megváltozik egy tragédiát követően.

Paolo Sorrentino új alkotása némileg eltér a korábban megszokott filmjeitől, ugyanis sokkal erőteljesebben reflektál benne a saját életére. Az Isten keze önvallomás, traumafeldolgozás, de szerencsére nem válik giccsessé, mert a rendező érvényes felnövéstörténetbe ágyazza azt. A korábbi Sorrentino-filmek, A nagy szépség (La grande bellezza, 2013), de főleg az Ifjúság (Youth, 2015) nem kidolgozott dramaturgiával élt, hanem sokkal inkább volt álomszerű, kihagyásokkal operáló a története.

Az Isten kezében is él ezzel a megoldással Sorrentino, viszont Fabietto érzései, az ő története állandó, így végig tudjuk, mi történik, és relatíve közel tudunk kerülni a főhőshöz. Emellett a rendező remekül megvillantja a szokásos stílusérzékét, hiszen valóban sikerül megtalálni a legszebb helyeket Nápolyban. Az operatőri munka kifogástalan, a film szinte lélegzik ennek köszönhetően.

Emellett Sorrentino biztos kézzel vezeti a cselekményt, kevés az üresjárat, pedig az Isten keze tele van olyan jelenetekkel, amelyek inkább a családi életképeket mutatják, semmint a történet előrehaladását segítik. Azért itt érezni hiányosságot, Fabietto motivációja kissé a semmiből érkezik és nem is teljesen lehet érteni, miért dönt úgy, ahogy az életét illetően. A hiányosságokat azért tudja feledtetni a film benyomásokra és hangulatkeltésekre építő rendezése, valamint az alkotás szövegkönyve, amely jól oldja egymásba a humoros szövegeket a drámai cselekedetekkel.

Ha már Nápoly, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Maradona mellett. Az argentin játékost nagyjából úgy várták Nápolyban 1984-ben, mint a Messiást. Maga Sorrentino például Maradonáról úgy beszél, mint egy vallási élményről, és az ő alteregójának számító Fabietto is több mint rajongója a futballistának. Az utóbbi években a város egy kiváló dokumentumfilmben, a Diego Maradonában (2019), valamint egy nagyszabású olasz gengsztersorozatban, a Gomorrában (Gomorrah, 2014-2021) tűnt fel. Előbbi egy ember és egy város egymásra találásáról szól, utóbbi pedig Nápoly sötét oldalát mutatja meg. Sorrentino alkotása viszont kevésbé realista, ő inkább a város pulzáló, magával ragadó oldalát villantja fel.

Az Isten keze mindenesetre egy olyan film, amelyet inkább a szerzői művek kedvelői fognak szeretni, viszont mindenkinek ajánlott, aki szereti Olaszországot. Egy szép kiállítású alkotás, elbűvölő és hamisítatlan olasz hangulattal.

Gaál Csaba