Megnéztük a Kilakoltatást: kis pénz, kis mozi

Március végén mutatják be a mozik a Kilakoltás című új magyar filmet, amitől eleve várható, hogy nem happy enddel záruló, romantikus vígjátékot kapunk. Arra viszont kevésbé számítunk, hogy a film első órájában alig kapunk valamit, azt mégis hosszan, lassan, bebugyolálva, már-már zavaróan unalmas formában.

Egy első kilakoltatását végző fiatal bírósági végrehajtó a történet főszereplője (Orosz Ákos), akinek egy idős hölgyet kell kitennie a házából a budapesti XVIII. kerületben, mert nem fizette a hitel törlesztőrészleteit a banknak. A néni teljesen ellenáll, esze ágában sincs kimenni a házából. Itt kezdődnek a bonyodalmak: rendőrség, kommandósok, mentők, katasztrófavédelem, sintér, állatkerti befogó, költöztetők, és persze aktivisták is megjelennek a helyszínen.

Magyarországon ma már mindenkinek van befolyása valamerre? Ez a kérdés merülhet fel az emberben, vagy pusztán csak tényleg kicsi a világ. A különböző szakmák képviselőivel pedig

megjelenik a filmvásznon a szomorú magyar valóság: fusimunka, érdektelenség, mindenhez kell még valakinek az engedélye, munkakerülés felső fokon, aktivisták felesleges próbálkozásai.

Fazekas Máté rendező a film végére azért tartogat izgalmakat, fordulatokat is. Az utolsó negyedóra megpörgeti az ember agyát. Rájövünk, hogy az idős hölgy nem is saját hibájából került abba a helyzetbe, amiben van, az utolsó filmkockán pedig lehet ötletelni, hogy vajon az jelenik-e meg a házban, akire gondolunk, vagy sem.

Manapság a magas lakásárak miatt sok fiatal gondolkodik a banki visszavett lakások, házak vásárlásán, ez a film azonban rádöbbenti az embert azért egy-két dologra ezzel kapcsolatban...

Igazán neves színészek nincsenek a filmben – egy helyszín körül megy végbe minden, mindössze pár óra leforgása alatt. Egy jó novellaként tálalva könnyebben el lehet képzelni a sztorit, mint filmként, másfél órán át, nyögdécselve. Ráadásul a tetőfok, és annak a következménye mindössze 15 percet ad a filmhez, bár az tény és való, hogy ez a rész ütősre sikerült, ezért talán érdemes végigülni a fonott kalácsként szövődő történetet, ami vagy lehetett volna rövidebb, vagy kibonthatta volna a cselekmény szempontjából is fontos előzményeket.

Összességében olybá tűnik, mintha kevés pénzből akartak volna valami mait, hazait elénk tenni, és mindeközben felfedezni fiatal, ambiciózus színészeket. Rá kell jönni azonban, hogy Montecuccoli híressé vált mondata nem csak a háborúk esetében igaz: pénz, pénz, pénz.

Palánki István