Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Sziporkázó és szomorú ballada a rock and roll királyáról

| 2022. 09. 04. | 13:56:00
Vannak hibái az Elvisnek, mégis izgalmas vizuális koktéllal szolgál.
Sziporkázó és szomorú ballada a rock and roll királyáról
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Talán furcsa lehet, de egészen 2022-ig nem készült nagyszabású életrajzi film Elvis Presleyről. Korábban csináltak tévéfilmeket, John Carpenter, a horrorpápa is rendezett egy alkotást róla (Elvis, 1979) Kurt Russell-lel a főszerepben, de egyik sem váltott ki zajos sikert.

Ellentétben Baz Luhrmann legújabb mozijával, amelynek a világpremierje májusban, Cannes-ban volt, a mozikban pedig júniusban mutatkozott be, és mind pénzügyileg (85 millió dollárból készült és világszerte eddig 277 milliót hozott), mind szakmailag sikeresnek mondható. Most pedig már az HBO Max-on is elérhetővé vált. Az Elvis arra vállalkozik, hogy a 20. század egyik legismertebb előadójának életét bemutassa, ehhez viszont a rendező szokatlan történetmesélési módszert választ. A film persze történetét tekintve lineárisan halad előre, viszont a narrátornak köszönhetően egyrészt valószínűleg nem a teljes képet, vagy legalábbis csak a narrátor képét kapjuk meg Elvisről (Austin Butler), másrészt a cselekmény nem a klasszikus gyerekkortól a végkifejletig sztorit meséli el.

Mindez azért történik, mert a mesélő a legendás, de igazából titokzatos Tom Parker ezredes (Tom Hanks), aki Elvis menedzsereként egészen az egekig juttatta a rock 'n' roll királyát. Sokak szerint viszont nemcsak a világhírnév, hanem a halál felé is terelte ügyfelét, ugyanis máig vitatott, Elvis miért halt meg 42 évesen. Hogy magának köszönhette ezt, vagy tényleg a Tom Parker által diktált fellépések, az azzal járó stressz készítette-e ki az énekes, nem tudni, és igazából Baz Luhrmann alkotása is csak feltételezést fogalmaz meg, bár tesz kiállást a Király mellett. A film a történetmesélési módszer miatt egyfajta védekezés az ezredes részéről, aki váltig állítja, ő semmilyen módon nem felelős Elvis haláláért. A megbízhatatlan narrátor alapvetően egy izgalmas koncepció, jól is aknázza ki az Elvis a benne rejlő potenciált, viszont hátrányt is jelent.

Nem teljes a kép

Kezdjük a negatívumokkal! Tom Parkernek köszönhetően rendesen pörög a film cselekménye, mivel főleg a fellépésekre, vagy az azok előtti periódusokra koncentrál, és kevésbé Elvis magánéletére. Emiatt például az alkotás eleje számomra igencsak ritmustalan, kellett idő, mire nagyjából ezt a pörgést kissé visszavette a rendező.

Furcsák ugyebár a hangsúlyok a narráció miatt, mivel Elvisből sokat nem ismerünk meg, és homályban maradnak az énekes motivációi. Nem tudjuk meg, miért akar fellépni vagy miért enged állandóan az ezredes csábításának, és az általa erőltetett marketingnek. Persze, ezt rá lehet fogni a mesélő személyére, mégis én ezt a hozzáállást kissé elnagyoltnak érzem, mivel a rendezőnek inkább e mögé bújva nem kell foglalkozni igazán Elvis személyiségével. 

Negatívum még, hogy a film a mesélő ellenére paradox módon azt sejteti, hogy az ezredes közvetett hatással volt a Király halálára.

Ezzel önmagában nem is lenne gond, viszont az Elvis-brandet futtató édesapa, az énekest körülvevő barátok és maga Elvis felelőssége egyáltalán nincs kibontva ebben a – sőt, semmilyen – témában. Érdemes megemlíteni, hogy a rendező tényleg felmutathatta volna, Elvisnek milyen szerepe volt a saját karrierjének alakításában, mert aligha hihető, hogy csak áldozat volt ebben, és semmilyen döntést nem hozhatott.

Vizuálisan elsőrangú

Ennek ellenére az Elvis egy élvezhető, sziporkázó és felvillanyozó film, amely a rendezőtől megszokottan audiovizuálisan nagyszerűen néz ki, a zenés jelenetei kiemelkedők, és főleg az alkotás vége felé rendkívüli érzelmi hatást is ki tud váltani. Az biztos, hogy Baz Luhrmann előző rendezéseihez (Moulin Rouge, Ausztrália, A nagy Gatsby) képest kevésbé csak a csinnadrattára és a látványra épít, kevésbé dagályos és sekélyes a rendezése és a története. A rendező jól építi bele filmjébe az olyan örökérvényű témákat, mint például hogyan korlátozódik az alkotói szabadság, hogyan töri le egy autoriter figura az autonóm önkifejezést a siker, a pénz érdekében.

Mint említettem, az elejét leszámítva a film legkésőbb a felétől megtalálja a hangját és a ritmusát, az utolsó 15-30 perc pedig csodás érzelmi összhatást ér el.

Austin Butler alakítása rendkívüli és hihetetlenül intenzív a zenés jelenetekben, profin és pontosan hozza az énekes Elvist, de a magánembert nem tudja elég érzékletesen felmutatni a forgatókönyvi hiányosságok miatt. Tom Hanks-et érdekes látni negatív szerepben, jól játszik, de volt már ennél jobb. Az Elvis mindent összevetve nagy élmény, gyönyörű a látványvilága, jól idézi meg az 1960-as, 1970-es éveket. Felpörgeti a nézőjét, szomorúvá is teszi, de mindenképpen hatással van rá.

Gaál Csaba

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés