Élmény

Az ajándék-tanácsadó iroda előtt őrült hosszú sor állt. Nagymamák bevásárlótáskával, tanácstalan férfiemberek befűzetlen félcipőben és tétova lánykák fél szívvel a nyakláncukon. Mögöttük egy fáradt irodista, két állatgondozó párban, egy volt anyós pedig a volt menyével jött, hiszen bárkiből lehet ex, de egy ajándékra vágyó gyerekből soha. Mindenki türelemmel várt: szóváltás egyáltalán nem hallatszott, egymásnak adtak olyan jellegű tanácsokat, hogy hány fokos helyiségben ideális kiteleltetni a karácsonyi kaktuszt és hogy a vizslára ebben a taknya-nyála időben honnan lehet beszerezni a legjobb áron két pár bőrcipőt.
Az ajándék-tanácsadó alkalmazottak két műszakban nyomták a napi tizenkét órát, de amikor záráskor előhozták a kulcscsomót, hogy most már mindenki menjen legalább holnap reggelig a dolgára, a bejárati ajtóban mindig megfenyegette őket valaki a sorból, hogy lesz nemulass, rájuk hívják a rendőrséget, az adóhatóságot, a fogyasztóvédelmet, a sintért, a kigyúrt barátaikat vagy – az ünnep nevében – magát Jézust.
Szenteste napján már csak délig voltak nyitva, de 11.50-kor odakint egy bácsi még a magával hozott horgászszéken üldögélt; épp nem sietett sehova. A háta mögött egy fiatalember mindig visszaadta rá a kalapját, ha lefújta szél. Ők voltak az utolsók. Mikor a bácsi végre kijött egy félméteres listával a kezében és a hóna alatt az összecsukott horgászszékkel, így búcsúzott: – Fiam, kösse fel a gatyáját: nekem olyasmiket írtak fel, amiknek a feléről azt sem tudom, mi fán terem. Hat unokánk van, és mióta a nejem…, tudja... – ne mondjuk, hogy meghalt, csak előre ment –, na, hát ezeket mindig ő intézte. Úgyhogy most gyorsan beszaladok még a plázába. Megbillentette a kalapját, aztán ott sem volt.
A fiatalember feszengve lépett be az ajándék-tanácsadó irodába. Úgy kiöltözött, mint akit elvágtak a matekérettségin, és szóbelire jön a kettesért, pedig semmivel nem tud többet, mint az írásbelin. Hatvan körüli, friss frizurás hölgy ültette le magával szembe – olyasfajta, akinek még a fülcimpája is elegáns, ha lehet ilyet mondani egy fülcimpára. Elégedettség áradt belőle, mint aki épp most evett meg két franciakrémest, pedig csak egyet akart. Nekilátott kérdezni.
– A megajándékozni kívánt neme?
– Nő.
– Kora?
– Harminckettő.
– Kedvtelése?
– A pakolás.
– Juj – nevetett fel a hölgy. – Aztán mit pakol?
– Mindent. El, oda, aztán át, és vissza.
– Főzni szokott-e?
– Szokott.
– Lelkesen vagy csak úgy ímmel-ámmal?
– Lelkesen, de nem nagy szakértelemmel. Úgy értem, tetszik tudni, nem megbántani akarom, éhen halni mondjuk nem lehet mellette, de még nem az igazi.
– Értem. Tudom, milyen az – nyugtázta a hölgy. – Viszonyrendszer?
– A menyasszonyom.
– Mióta?
– Elég rég.
– Tárgy legyen vagy élmény?
– Élmény. Igen. Inkább élmény.
– Utalt rá valaha, akár egy fél szóval is, hogy milyen élménynek örülne?
– Egy percet sem tud egyhelyben ülni, tehát olyat tessék neki nézni, ami leköti, lesz vele dolga, nem csak egyszer átéli, aztán annyi... Mellé látványos legyen, mint egy tűzijáték, tele lendülettel – már elnézést, hogy ezt mondom, de ne térjen magához tőle.
– Kreatív a menyasszonya?
– Túlzottan. Fúr, farag, falat fest, de a Legóval is elvan órákig.
– Sport?
– Futni szoktunk együtt. Vagyis ő rohan, én meg próbálom felvenni a ritmust. Sosem merül ki, aludni is öt órákat szokott, neki az elég.
– Csak azért kérdezem, hogy mennyire legyen intenzív az élmény.
– Egy vadvízi evezés talán túlzás lenne, de azért fáradjon el benne.
– Szenvedélye van?
– Beszél. Mesél végeláthatatlan sztorikat. Társaságban szájtátva hallgatják, pedig szerintem a felét csak kitalálja.
– Igényes?
– Úgy tessék elképzelni, hogy szerinte a fenékre külön krém kell.
– Mit néz a tévében?
– Nem válogatós. Még a rajzfilmen is nevet. Attól sem riad vissza, hogy ugyanazt újra és újra megnézze.
– Felelősség? Azzal hogy állunk?
– Nem lehet esedékesség szerint befizetni a számlákat, csak egy héttel előtte, és még az unokatestvéreim születésnapját is tudja.
– Összeghatár?
– Az most mindegy. Szóljon róla, de azért rólam is. Legyen észbontóan nagy kaland.
– Megtaláltam a megfelelő ajándékot.
A fiatalember arca felderült, felállt, megigazította a nyakkendőjét, köszönte szépen a hölgynek, és várta a végszót. Sok mindenre számított, de volt, amire egyáltalán nem.
– Vegyen egy képeslapot neki, és írja rá, hogy családot alapítanak.
Bereczki-Csák Helga


































