A mi választási lottónk

Annyi biztos, hogy nem én fogom megmondani, hogy kire érdemes szavazni. Még burkoltan sem. De őszinte leszek kicsit: nem bánnám, ha valamelyik párt pár millárddal megszponzorálta volna a sajtot a szendvicsembe. (Ez nem történt meg sajnos. A reggeli nem lesz sajtos.)

Az alapján, amit az emberek beszélgetéseiből kihámozok, az is biztos még, hogy a választás első körben arról szól, érdemes-e egyáltalán elmenni szavazni. Mindkét véleményt szkeptikusan figyelem. A lelkes híveket is, akik biztosak választottjukban, és a feles mellé kísérőként isszák a szavait. De azokkal sem értek feltétlenül egyet, akik – a múltat amúgy nagyon is jogosan alapul véve – lemondóan legyintenek, mondván: „tökmindegy, hova húzod az ikszet, mindenki lopkodni fog”. Épeszű ember pontosan tudja, hogy ez a négyévente lezajló cirkusz ugyanolyan, mint a legtöbb randevú: bájolgásról, hazugságról, odavetett morzsákról szól. Felkent rúzsokról, inggel eltakart pocakokról. Mégis, néha szeretek egy kiegyensúlyozott világról álmodozni. Legalább a fejemben hadd létezzen! Ebben a szépreményű dimenzióban a lakosság alaposan tájékozódik. Legalább ilyenkor rászán némi időt a kedvenc sorozatai mellett arra, hogy vizsgálódjon egy picikét. Míg a valóságban a pártok programjaival sincs tisztában a többség, az én kis képzelt országomban elolvassák mindegyik csoportét (már ha egyáltalán létezik programjuk). De annak veszik, ami: ígéretnek, semmi többnek. Majd izmok mellett rágyúrnak némi emberismeretre, megérzésre. Analitikus szemmel figyelik, hogy beszélnek a frakcióvezetők. Hallgatják, hogy azok hangja mikor rezeg őszintén, és mikor van az, hogy csak vetítenek a képernyőre. Még így sem lenne garantált a valódi Választás Lottózás helyett. De legalább nem vaktában jelölnénk nyerőszámokat, remélve, hogy az élet kihúzza sorunkat a mocsárból. És nem az lenne, ami van: hogy amíg hatost ígérnek, végül rájövünk, hogy a f...., ez kilences.

De ne álmodozzunk! Annyit tehetünk, hogy eldöntjük: érdemes-e aznap elsétálni választási körzetünk lottózójába. Majd

megfogjuk egymás kezét, felnézünk az égre, és visszatartott lélegzettel várjuk, hogy a fellőtt rakéta az egekbe repíti az országot, vagy becsapódik a közepébe, és végleg darabokra szakítja.

Mert el kell fogadni, hogy egyelőre Youtube-videók közé beékelt, színesre filterezett reklámfilmek döntik el a jövőt. Nem pártokra, hanem operatőrökre és vágókra szavazunk. Ettől még annak is több haszna van, amikor a moziban ülve az előzetesek alapján választunk filmet jövő hétre. Ott legalább annyit tudunk, hogy drámát, vígjátékot vagy horrort fogunk látni.

Hajnal László