Lesz, aki kimondja helyetted

A némaságnál sokfélébb nem létezik. Nagy csöndeket képes szülni a csodálkozás, az elmenő, a gyász és az egyedüllét, ahogy a testi fáradtság is. A szótlanságban ott lakik egy jó nagy nem akarom és a jó sok nem merem. Ilyenkor olyannyira rengeteg a mondanivaló, hogy direkt félbeszakít az agy, hiszen valamennyi felfokozott érzelmi állapotban kócosak a gondolatok, nem kell azokat még ráborítani senkire. A tudatnak nyilvánvalóan nem érdeke ilyen nehéz időkben újabb káoszt teremteni, ezért inti maradásra a szavakat. Mert hát amit egyszer kimondunk, az már mindenképpen van. De amíg csak a magunk titka, nem eshet baja, addig az összes van csak lehet. Még a miénk.

És amúgy is: mit is mondhatna mondjuk az, aki még a kérdést sem tudja?

Erre való minden művészeti ág: hogy valaki fogalmazza meg helyetted. Táncolja el a csalódást, szedje rímbe a bocsánatkérést, fotózza le a halált, énekelje meg a nagy találkozást, állítsa színpadra a személyes veszteséget. Könnyebb elbírni a lényeget, ha az ember néha mástól kapja a szavakat, és végre nem kell mondania semmit.

Tudtad, hogy az összes film rólad szól? És hogy minden könyvbe téged is beleírtak? A költeményekkel hogy állsz? Látom rajtad, tetszene az a pár sor, amikor azt írja, hogy

Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Hát szedd össze magad! És őrizd meg ezt a csendet. Annyi feleslegességet mondunk. Pedig a csendekből sokkal jobban értjük egymást. Abban nehéz mellébeszélni.

Bereczki-Csák Helga