Az ember néha nagyon gyerek

civishir.hu

2020.12.24. 10:12

Az ember néha nagyon gyerek

Egy idő után vissza kell térni oda, ahova nehéz. Hogy mindenkinek könnyebb legyen.

Hirdetés

Hirdetés

Valamennyire nyikorog a kapu, de azért egy kézzel ki tudja nyitni. Kész szerencse: a másik keze ajándékok zsinórfülével van tele. Hogy megnőttek a tuják! A kerítés színe is más. Olyan erővel nyomja meg a csengő gombját, egy pillanatra lilává válik tőle a mutatóujja hegye.

Hány méter lehet a konyha és a bejárati ajtó között? Nyolc? Hat? Tizenegy? Egy fél percbe is beletelhet, míg kijön. Ha egyáltalán a konyhában van. Hol máshol lenne? Talán most szűri a levest, a sós gőzben szinte eltűnik a helyiség. A hatalmas páragombolyagokra aztán rányitja a terasz ablakát, hogy azonnal csorogni kezd tőle a víz az üvegen. Biztos így csinálja. Mindig így csinálta.

És ha be van zárva a konyhaajtó? Vagy ha szól a rádió? Lehet, hogy meg sem hallotta a csengőt. Nem meri megnyomni még egyszer. Az tolakodás lenne. Ránéz a gyerekekre. A lányok fáznak a nejlonharisnyában, de nem teszik szóvá: egyik prémes csizmás lábukról állnak a másikra. Hoztak persze váltócipőt, ünnepit, majd bent átveszik. Ugyanolyan sapkájuk alól kilóg az egyforma színű hajuk – a loknik kissé megereszkedtek a ködben, de azért látszik, hogy frizura, nem hétköznapi viselet. A kisfiú egykedvűen ül az apja nyakában. A férfi kapucniján lévő cipzárral babrál, megkóstolná a csillogó fémet, de az overál feszessége nem engedi, hogy lejjebb hajoljon. Ők ketten nagyon egyformák, még az orruk pirosa is. A kicsi még sose járt itt.

Kihallatszanak a sietős léptek: frissen pattog a papucs a kemény parkettán. Most még nem lenne késő visszaszaladni az autóhoz – azt hihetné, hogy a rongy utcakölykök viccelődtek megint a csengővel. De már nem tágít. Tizenkét évig készült erre a pillanatra. A tizenkét év minden napján vissza akart jönni ide, mégse jött. Aztán legyőzte valahogy magában a gyereket, és a felnőttet hozta el; az áll most az ajtóban. Ami nyílik. Nincs kulcsra zárva, csak éjszakára. Falun valahogy még ma sem félnek. Vagy nincs mitől. Ide be lehet jönni.

Nagy lendülettel falig csapja az idős asszony az ajtót, szélesen mosolyog, sürgető kézmozdulattal beterel mindenkit. Mondja közben, nagyon mondja: mindent a szokatlan időjárásról és az új szomszédokról, hogy a kertbe ölik mindenüket, holott ki se mennek; van már hatlábú filagória, eltolt szintes ágyás, benne olyan növényekkel, ami még az enciklopédiában sincs, nemhogy a zöldségesnél.

A nappaliban terített: szűk minden. A lányok széktámlája a szekrénysornak feszül, a hajuk belelóg a polcon a porcelánfigurákba és a kétkötetes Anna Kareninába. Az asztal alatt gyorsan átveszik a cipőjüket, vihognak rajta, hogy mindjárt beszorulnak alá. Nevet a kisfiú is, ínyére van a hatalmas horgolt terítő a nagy lyukakkal. Közben a mama csak mondja, nincs vége. Viszont semmit sem kérdez. Mit is lehetne? Vagy hát honnan is kezdené?

A nő még feszeng – az anyja megsimítja a fejét, mint amikor írni tanult. Nem öleli, nem faggatja, csak örül neki. Csengetnek ismét, a nő összerezzen. Ijedtében feláll, de nem mozdul. Sose szerette a csengőt, és semmit, amiről nem lehet tudni biztosan és előre, mi az, hogy néz ki, mire és hova való, mit akar.

A két testvér dermedten áll a nappali küszöbének két oldalán. Vajon melyik fog lépni? A férfi azt gondolja, ez a lány ugyanolyan szép, mint mindig – mint aki zsebébe gyűrte az időt. A nőnek pedig eszébe jut, hogy állandóan a fogukkal szerelték szét a Legót. Azt az anyjuk hogy utálta! Majd leszalad a torkotokon vagy a tüdőtökbe kerül, akkor aztán nem lesz többé se Legó, se testvér, se karácsony.

Most viszont van. A férfi előhúz egy fekete-fehér fotót a belső zsebéből. Megtalálta a nagymama imakönyvében. A dédapjuk van rajta. Áll a kerekes kútnál feltűrt ingujjal, tekeri felfelé a vödör vizet. Tényleg a bal karján van a madár alakú tetoválás. Nem a jobbon. Ők ketten ezen vesztek akkor össze. A nő felé nyújtja a fotót, az lassan elveszi. Vigyázzban áll a csend a sarokban. A nő hirtelen felnevet, és szinte felborítja a bátyját.

Egy asszony nagyon sír a húsleves gőzében. Nincs ma nála boldogabb ember. Pedig akkor, tizenkét éve, ugyanennél az asztalnál ő is a jobbot mondta.

Bereczki-Csák Helga

karácsony

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Hirdetés