Anyák, akik elrontották. Azaz majdnem

– Ezer éve. Hogy s mint?
– Fájdogál néha itt-ott, de semmiség ahhoz képest, ahogy mostanában mennek el az emberek...
– Ugyanott laktok?
– Szeretem a környéket, sok a fa. Lehetne kezdeni mindent elölről – a kerítést; egy meszelés is elférne –, de tudod, hogy van ez. Nálatok mi újság?
– Nem volt tavasz. Mintha megnémult volna a kert: alig indult el nőni valami.
– Gyerekek?
– A nagy sokat rontott az iskolában, nem szól egy szót sem. Néz maga elé. Mint aki elmélkedik az életén. Este meg kiszökik az ablakon. Mindenféle bajba keveredik. Megjártuk már a rendőrséget is. Gondolhatod, öli meg az apja. Pedig nem volt ilyen – mintha menet közben valahol elhagytuk volna. És jött helyette valaki más.
– Az iskolában nem mondtak valamit?
– De. Hogy életkori sajátosság. Az osztályfőnök egy idősebb nő. Négy gyereke van. Azzal nyugtatott, csak éljem túl. Most ezzel telnek a napok. Hogy túlélek. A kicsi más. Igaz, nem sokkal. Ha azt mondom, most, ő azt mondja, öt perc. Ha azt mondom, nem, ő azt mondja, dehogynem. Elcserélte a biciklijét egy pár ilyen valamire… fülbevalós hangszóróra. Ez létezik?
– Ne is mondd! A mi házunk mint egy reptéri tranzit. Olyan alakok fordulnak meg hétvégenként, jobb, ha csak a cipőjüket látom az előszobában, a fejüket nem. Színes a hajuk és isznak. De tudod mennyit? Mi ennek a felétől is meghaltunk volna. A kicsi üvegszámra lopja az italokat a garázsból. Aztán utántölti vízzel, ezzel-azzal.
– A nagy?
– Elment. Madarakat figyelnek, egész ritkaságokat. Azt se tudom néha, honnan telefonál. Az apja szerint bárányokat számlál a legelőn, amitől ugye nem megy előrébb a világ. Havonta hazajön, felpakoljuk félkész ételekkel és kéthavi pénzzel. Mondd meg, mit csináljak? Lehetett volna orvos is. Olyan az esze. Csak hát forró a fej, amiben benne van. És képzeld el, még mindig gyilkolják egymást a kicsivel. Ha mindketten itthon vannak, megy el mellette, belerúg. A semmiből. Ennyi évesen.
– Tudom. A múltkor úgy összeverekedtek egy hülyeségen, hogy folyt a vér. Érted? Verte az ajtót a kicsi, hogy halkítsa le a zenét, lökte be, az rátartott, beütötték az üvegbetétet, a nagynak ömlött a vér a karjából. Sürgősségi, kapcsok. Itt tartunk. Kivagyok. Nem alszom hajnalban, azon gondolkodom, mikor és hol rontottam el.
– Mi már az iskolapszichológusnál is voltunk.
– És?
– Nem hiszed el: előbb ketten kellett mennünk az apjukkal. Pedig nekünk semmi bajunk. Elmondtam mindent. Hogy tiszteletlenek, elkésnek, nem tanulnak, alig esznek, csúnyán beszélnek, titkolóznak, rossz testvérek, ütik egymást, fura alakokkal lógnak, nézik a plafont, úgy öltöznek, mint egy őrült – gyanús, hogy hazudnak is néha. És a csúcs: rájuk kell szólni, hogy zuhanyozzanak. Aztán azt mondta ez a pszichológus, hogy egyetlen egy kérdést fog feltenni, aztán nem rabolja az időnket, el is enged. Gondoljuk majd át.
– Mit kérdezett?
– Maguk nem voltak gyerekek?

– BCSH –