Íme, Nyíregyháza legfiatalabb díszpolgára

Életre szóló döntést hozott 10 éves korában. Megszámolta, hány billentyű van a trombitán és hány a zongorán. És választott. Milyen jól tette! Ma Liszt-díjas trombitaművész, karmester, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje címmel kitüntetett művész; háromszoros Artisjus-díjas, Prima Junior-díjas – augusztustól pedig Nyíregyháza történetének eddigi legfiatalabb díszpolgára. És akkor még nem számoltuk azokat a díjakat, eredményeket, amelyeket zenekaraival közösen ért el.

Szabolcsihír: Egy egész sor díjat mondhatsz már magadénak, miközben alig múltál 41. Augusztus 20. óta pedig te vagy minden idők legfiatalabb díszpolgára Nyíregyházán. Milyen érzés?
Bakó Levente: Már júliusban kész tények elé állítottak. Felhívtak azzal, hogy gratulálnak a díszpolgári címhez, de megkértek, a Facebookra azért még ne dobjam fel. Már nagyon fiatalon sok díjat kaptam, de ez teljesen más érzést váltott ki, mint az előző évek elismerései. Hogy Nyíregyházán, az ember szülővárosában, 41 évesen az adható legmagasabb díjat odaítélik, arra a legjobb szó, hogy nagyon szívmelengető. Nem számítottam egyik díjra sem, mert azt gondoltam, nagyon fiatal vagyok, de különösen nagy öröm volt számomra, hogy a városvezetés és a kulturális terület ennyire odafigyel, törődik velem, értékeli és díjazza a pályafutásomat. A Liszt-díjra, amit 25 évesen kaptam meg, nagyon büszke vagyok: ez szakmai elismerés, de a díszpolgári cím sokkal többet jelent, hisz a szülőváros adja, nekem most ez a number one.

Szabolcsihír: Tudod már, milyen előnyökkel, kedvezményekkel jár a díszpolgári cím?
Bakó Levente: Maga a cím annyira elvonta a figyelmemet, hogy ennek még nem is jártam utána. Azt az egyet tudom, hogy ingyen parkolhatok a városban, de nekem még jogosítványom sincs.

Szabolcsihír: Hogy kerültél kapcsolatba a zenével?
Bakó Levente: Rossz gyerek voltam, de nem a szó szoros értelmében, ma azt mondanák, hiperaktív. Az akkori 4-es iskolában volt rajztanár szüleim ismerőse, Lukácskó Zsoltné, annak reményében adtak oda, hogy legyen egy ismerős az iskolában, aki néha rám néz. Szabó Dénes felesége, Ági néni volt a felvételiztető tanárnő, dallamot énekelt, visszaénekeltem; ritmust tapsolt, visszatapsoltam jól, és szép lassan kiderült, hogy tehetségem van a zenéhez. Nagyon nagy lökést adott, hogy abban az iskolában indulhattam el.

Szabolcsihír: Miért pont a trombita?
Bakó Levente: Az egy nagyon vicces történet. Édesapámmal együtt mentem beiratkozni a zeneiskolába. Úgy volt, hogy zongorázni tanulok, mert a nagyinál volt egy zongora, s a szüleim úgy gondolták, jobb, ha délután, gyakorláskor is szem előtt van a gyerek. A zeneiskola akkor a Széchenyi utcán volt, és ott egy plakáton megláttam egy trombitát. Nem a színe vagy a csillogó szépsége fogott meg a kép alapján, hanem hogy csak három billentyű van rajta, a zongorán meg hatvan – úgy logikáztam, hogy akkor kevesebbet is kell rajta gyakorolni. Mindössze 10 éves voltam ekkor.

Szabolcsihír: Bejött a számításod?
Bakó Levente: Akkor még nem tudhattam, hogy azért nem olyan könnyű trombitán játszani, mert az igaz, hogy csak három billentyű van rajta, de az összes többit a szánkkal képezzük. Ehhez nagyon sokat kell gyakorolni. Talán még többet, mint a zongorán, de rögtön egymásba szerettünk, és ez tart 31 éve. Otthon gyakoroltam trombitálni – kertes házban laktunk, tehát a szándéknak az a része, hogy legyen szem előtt a gyerek, megvolt.

Szabolcsihír: A 4-es iskolát már említetted. Mi következett ezután?
Bakó Levente: A nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémia, Budapesten. Miközben 12-13 éves koromban már játszottam a Szabolcsi Koncert Fúvószenekarban.

Szabolcsihír: Kétlaki vagy, hetente kétszer ingázol Nyíregyháza és a főváros között. Koncertezel, járod a világot.
Bakó Levente: Egy évre előre megvan a programom, már tudom, mit csinálok 2019-ben vagy 2020 elején. Szimfonikus zenekarban játszom, van egy rézfúvós együttesem, az operában is kisegítek, hét éve pedig Fábry Sándor műsorában közreműködünk: az Ewald rézfúvós együttes vezetője vagyok. A nyíregyházi fúvószenekar művészeti vezetője, a budapesti Vienna Konservatorium trombitatanára vagyok. Mindenhonnan hiányzom egy kicsit, hogy mindenhol ott legyek.

Szabolcsihír: Milyen Fábryval együtt dolgozni?
Bakó Levente: Nagyon jó, amikor az emberek a színpadon látják, az Fábry Sándor, az előadóművész. A kulisszák mögött maníroktól mentes, kellemes, jó hangulatú, nagyon közvetlen ember. Nagyon jó a kapcsolat az egyes szekcióvezetői között, mindig nagy bizalommal elfogadja a javaslatokat, ha ő kér valamit, megpróbáljuk azzal a lendülettel megoldani.

Szabolcsihír: Jut időd magánéletre?
Bakó Levente: Igen, de még nincs hivatalosan családom.

Szabolcsihír: Ki a példaképed?
Bakó Levente: Szabó Dénes. Ő az én szememben olyan élő legenda, olyan ikon, akitől diákéveim alatt rengeteget kaptam. Nagyban elősegítette a zenei ízlésem formálását, példaértékű, hogy – a mai facebookos világban – ennyi évtizeden át ennyi gyerekbe beoltja a zene szeretetét, ezek a gyerekek szeretnek, tudnak énekelni.

Szabolcsihír: Bicikli, motor vagy autó?
Bakó Levente: Bicikli.

Szabolcsihír: Rántott hús vagy rántott karfiol?
Bakó Levente: Rántott hús.

Szabolcsihír: Mi a tipped, 10 nyíregyháziból hány ismer meg az utcán?
Bakó Levente: Szerintem négy.

Szabolcsihír: Mi a legjobb Nyíregyházában?
Bakó Levente: Nagyon élhető városnak tartom. Elfogult vagyok, biciklisként nagyon örülök a sok új kerékpárútnak. Annak örülök a legjobban, hogy nagyon sok, kiemelkedően magas színvonalú művészeti együttese van a városnak, akikkel öröm együtt dolgozni. A civil együttesekben szinte élvonalban vagyunk, hasonló méretű városokban ennyi színvonalas együttessel, amelyben ilyenfajta minőségi munka folyik, ilyen széles skálán – néptánc, balett, énekkar, mazsorett, zenekar – nem találkoztam.

Szabolcsihír: Mi a legrosszabb?
Bakó Levente: Inkább hiányát mondanám: egy hivatásos szimfonikus zenekart hiányolok. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar létező együttes, de szerintem a városban lenne igény arra, hogy egy hivatásos, folyamatosan működő szimfonikus zenekara legyen, ami nemcsak a város a megye, hanem a színház a kulturális életét is tudná zenei darabokban szolgálni. Nem tudom, felvetette-e ezt már valaki, de érdemes lenne elgondolkodni rajta.

Szabolcsihír: Szerinted ki a legjobb arc Nyíregyházán?
Bakó Levente: Tarczy Gyula. Gyula egy komplex tehetség, felkészültségében, megjelenésében, előadásában és nyitottságában mindenre kiválóan reagál, mellette nagyon jó humorú.

Szabolcsihír: Sör, bor, pálinka, esetleg valami más?
Bakó Levente: Málnaszörp. Nem iszom alkoholt. Nem
elvi alapokon, hanem mert nem ízlik. Apai nagyapám csodálatos málnaszörpöket tudott gyártani. Egyébként a Piroska nagy rajongója vagyok.

Szabolcsihír: Ha utazás, akkor észak, dél, kelet vagy nyugat?
Bakó Levente: Nekem csak Nyíregyháza. Utazom egész évben, a fúvószenekarral mindig tengerpartra. Nekem a Sóstó a Riviéra, nagy szerelmese vagyok, a tó a mindenem, itt tudok kikapcsolódni, nagyon jó a társaság, este pedig nagyon jó körbetekerni.

Szabolcsihír: A legemlékezetesebb fellépésed?
Bakó Levente: Hátborzongató volt. Ötödikes koromban, a 4-es iskolában komolyzenei versenyt rendeztek: minden kategóriában az első három helyezettet díjazták, de volt a versenynek egy nagydíja is, és én akkor azt megnyertem. Kammerer András, a Debreceni Egyetem trombitatanára volt a zsűri elnöke, és az egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, amikor a nagydíjat átvehettem tőle. Negyedikben, vagyis egy évvel korábban kezdtem el trombitálni. Azóta nincs életem tulajdonképpen… Ez persze vicc volt.

Szabolcsihír: Ha azt mondom, Nyíregyháza?
Bakó Levente: Nekem a család és a nagymamám lekvárja. Engem itt mindenki szeret. Nagymamám tavaly halt meg, 93 éves korában, de szinte az utolsó pillanatig tevékeny volt. Azon az őszön is eltette a lekvárt és a befőtteket. A ringlószilváját ettük minden karácsonykor az ünnepi fogáshoz. Nagymamám szerepét idén édesanyám vette át az én kedvemért. Szerető családom van. Kilenc évvel idősebb tőlem a bátyám, engem dédelgettek, szeretgettek, önbizalomban nem volt hiányom soha.

Szabolcsihír: Hobbid?
Bakó Levente: Buszokat gyűjtök. Az egyik szoba a relikviák, oklevelek, buszok tárhelye. Nincs sok, összesen vagy húsz, de mindenféle van: kiránduló, csuklós, sportos; legtöbbjét ajándékba kaptam, vagy egy közreműködésért, vagy egy vezénylésért. Egy évben egyszer-kétszer még játszani is szoktam velük. Imádtam a buszokat gyerekkoromban. Volt egy buszsofőr bácsi, akit ismert a család, én beálltam mellé, és jártam vele a várost. Sokáig tudtam mind a 24 járat menetrendjét. Utcára lebontva!

Cservenyák Katalin