Egy örökbe fogadás megható története
Tizenegy hónapos koráig nem ismerte a labdát, szeretetet is csak kedves idegenektől kapott.
Hosszas gondolkodás után döntöttük el, milyen kutyát tudunk vállalni, és milyet nem. Néhány hetes korában került a menhelyre kis családjával együtt, egy idegen kutyamama fogadta be a saját kölykei közé (talán, de még ez sem biztos, olyan sok mindent nem lehet tudni a múltjáról).
A menhelyen nem ő volt az első, akit megnéztünk, kivittünk sétálni. Egy kennelben élt több társával együtt. Az önkéntesek és a menhely dolgozói sétáltatták, gondoskodtak róla, amennyire tőlük telt, rengeteg kutya és macska mellett.
Féltem, hogy rosszul döntünk, hiszen ha tévedünk, ő nem egy cipő, amit csak úgy visszaviszünk, ha nem tetszik.
Több személyes "randi", alapos kérdőíves kikérdezés, környezettanulmány után körülbelül egy hónap elteltével vihettük haza legkisebb (szőrös) gyermekünket, Borát. Rögtön egy babéziával indított, úgyhogy egy nap után már a kórházban kötött ki, ahol ott is kellett hagyni éjszakára egy infúziós kezelés miatt. Azt hitte, megint elhagyják.
Mikor végre elkezdtük közös, új életünket, napokig nem ment körbe az udvaron. Talán sose volt még ekkora területe. Félt a kutyáktól, félt az autótól, félt a visító egyévestől, félt az ágaktól, félt a puffanó labdától.
Azóta eltelt fél év. Visszahozza a labdát (közben egymás után ki is nyírja őket), a naggyal rohan, birkózik, hintázik a hintaágyban, a kicsivel összevesznek labdán, ágon, mindenen, profin ás a homokozóban, cimborál a szomszéd kutyákkal, néha szétszed egy-egy papucsot. Parancsra eszik, ül, nem kunyerál senkitől, aki épp eszik; a kinti kanapé szivacsára is csak akkor ugrik fel, amikor (azt hiszi) nem látjuk.
Pontosan tudja, hogy nem rohanhat ki a kapun, amikor kiállunk az autóval, csak a nagyra szabad felugrálnia, hang nélkül tűri a (minden szigorú tiltás ellenére) a farkán ácsorgó másfélévest, a póráz láttán extázisba esik. Grillezéskor ellopta a húst, különösebb megbánást nem mutatott. A lakásba (ő az első kutya, akinek szabad) bejön, de hajszálpontosan csak a csempés terület széléig megy.
Viszont továbbra is fél a felemelt ágtól, a férfiaktól, a hangos szótól. És nyüszítve tépi a kerítést, ha elmegyünk otthonról. Talán sose szabadul a félelemtől, hogy elhagyjuk.
Gulyás-Czibere Anikó
