Aki a sarokba állította a halált

civishir.hu

2020.08.08. 13:52

Aki a sarokba állította a halált

Kijársz mindent magadnak, szakembert keresel, asztalra csapsz, ajtókat tépsz fel, egyszer eszelősen vitázol, máskor csendesen sírva könyörögsz, vagy megdöglesz. 

Hirdetés

Hirdetés

Szentesi Éva teste egy önként kiterített folyamatábra, megdöbbentően részletgazdag rajz, aminek valamennyi millimétere bejárható. El lehet időzni a sebnél, szabad rákanyarodni a nyirokcsomókra, ám ha az ember vakmerő, innen, az ágyéktól felgyalogolhat egészen a tudatig, vagy éppen megállhat félúton, a léleknél. Ami biztos: átjárást mindenhol talál – odabent ugyanis minden reagál mindenre (a szellem a biológiai rendszerre, a vérmérséklet az agyra, és persze mindez fordítva is igaz), bár a nyilak, amik a hatások irányát hivatottak ábrázolni, nem mindenhol egyértelműek. Annak ellenére, hogy a szerző mérnöki pontossággal ír a fizikai megpróbáltatásokról, A legfontosabbat utoljára hagytam című új könyve mégsem kizárólag a méhnyakrákról szól – ezúttal jóval összetettebben tekint a betegségre. Nem szánalomra méltó túlélő emlékezik vissza öt év távlatából élete legsúlyosabb krízisére, hanem egy edzetlen katona, akinek támogató környezetén és makacs élni akarásán kívül nem volt más fegyverzete. 

Szentesi Éva most a rákhoz vezető utat tárja fel, amibe olyan mezsgyék is belefutnak, mint az anyasághoz és a saját szüleihez való viszonya, de kitér a hazai egészségügy helyzetére is, amiben valamennyiünk általános tapasztalatát fogalmazza meg: vagy kijársz mindent magadnak, kiváló szakembert keresel, asztalra csapsz, ajtókat tépsz fel, egyszer eszelősen vitázol, máskor csendesen sírva könyörögsz, vagy egész egyszerűen megdöglesz. 

A zöld falú kórtermek jellegzetes szaga átjárja a könyvet, ráadásul olykor egészen naturalisztikus altesti részletekben is elmerül az író, így hát nem éppen kifejezett vízparti olvasmányról van szó, amihez elnyal a halandó egy citromkarikát porcukorral. Túl Wertheim-műtéten, kemoterápiák, sugárkezelések sokaságán, megmutatkozik a harcos, aki csekély esélyei ellenére benyújtja a létezésre az igényét, és – hol az édesanyja karjába kapaszkodva, hol a vécén sírva, de – beállítja a sarokba a halált, amire egyébként ettől fogva már ellenségként tekint. Inkább olyan látogatóra, akit csak későbbre várt.

A legfontosabbat utoljára hagytam egyszerre szelíd tanácsokkal szolgáló kézikönyv és megindító belső monológ. Mindamellett, hogy alternatív terápiákról és gyógynövényekről is szó esik benne, miközben remek klinikusokat vonultat föl, mély őszinteséggel osztja meg afelőli félelmét, hogy a méhnyakrákot azért mérhette rá a sors, mert soha nem akart gyermeket, sőt olyan partnerei voltak, akikkel ezt a döntést közösen hozták meg. Nem győzzük hangsúlyozni: anyának nem születünk! Nőnek születünk! És bár a nők nagy része vállal gyermeket, sokan vannak, akik az anyaság szerepét nem érzik magukra illőnek még akkor sem, ha egészségügyileg vagy épp egzisztenciálisan ennek semmi nem áll útjában. (Őszintén: viselnél egy életre szóló jelmezt, amiben minden percben légszomjad van?) A nő dönt, amiből se az elhazudott statisztika, se a demagóg politikai nyomás, se a pelenkareklám nem tudja kizökkenteni. Ugyanakkor mellettük/körülöttük mindig van egy karakán édesanya, egy gyermeket nevelő, nagyon közel álló testvér, barátnő, és olyasfajta odaadó szeretet valaki más gyermeke iránt, amitől ezek a nem-anyák anyábbak lesznek megannyi nőnél, aki ténylegesen szült. Ennek felismerése, kimondása, majd az ebbe való tényleges belenyugvás, gyötrelmektől sem mentes, hosszú utazás.

Szentesi Éva könyvének legfontosabb üzenete, hogy ha megtaláljuk az életünkben a betegségünk kiváltó okát, majd azt kiiktatjuk vagy megváltoztatjuk, akkor jó eséllyel meg tudjuk gyógyítani a saját testünket. Vagyis: mindannyiunkat fizikai tüneteink figyelmeztetnek egy idő után arra, hogy el kell indulnunk önmagunk felé, pusztán azért, hogy elhagyhassuk a rossz irányt, amerre épp tartunk. A boldogsághoz persze ez még kevés: rendezni kell kusza emberi kapcsolatainkat – felhívni, tisztázni, kiegyenesíteni, lezárni, megbocsátani – és ledobni a függőségeinket, hogy ne uralkodhasson más felettünk, csak mi. Tanuljuk magunkat mindvégig, amíg jut levegő és van pulzus. 

Szentesi Éva még mindig csak 35 éves. Holott kínok kínjában mérve talán ennek a dupláját is átküszködte már. A halál marad a sarokban; ideje élni, és tovább írni.

Bereczki-Csák Helga

Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam
Libri Kiadó
176 oldal
Megjelenés: június 17.
Kötés: Keménytáblás
3 499 forint

méhnyakrákSzentesi ÉvaA legfontosabbat utoljára hagytam

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Ajánljuk még

Hirdetés