A nyíregyházi cipőjavító az új idők szeléről

A tömeggyártással lassan eltűnnek olyan szakemberek, akik nélkül néhány évtizeddel ezelőtt még el sem lehetett képzelni az életet. Aki egyedi ruhát akart, varratott magának, és a szabó még rá is hagyott az anyagból, ha esetleg később igazítani kellett rajta. A férfiak kalapja méretre készült, és aki kicsit magasabbnak szeretett volna látszani, a kalapos tudta jól, hogy lehet egy kicsit csalni úgy, hogy amit a kuncsaft a fején visel, ne tűnjön cilindernek. Egy elegáns bőrcipő, amelyet csak ünnepi alkalmakkor viselt tulajdonosa, akár élete végéig kitartott. Ha elkopott a sarka, megjavította a suszter.

Havasi Péter szabadkozik: szerinte nem olyan érdekes, amit csinál. Pedig: de. Két kezünkön össze tudjuk számolni, hány cipész dolgozik Nyíregyházán. Ahhoz pedig egy is sok, ha arra keressük a választ, hányan vannak, akik már a harmadik generációt képviselik ebben a szakmában.

Kijavít, amikor cipésznek titulálom. Mert ő cipőjavító. Nagypapája, aki még sámfára rakta a fejet, hogy készre készítse, na, ő cipész volt. Cipőket, csizmákat készített. A kész lábbelikkel pedig Peti nagymamája vasárnap felszállt a vonatra, és vitte őket a vásárba – Debrecenbe, Miskolcra.

Peti, akinek apukája is cipőjavító volt, kicsi korától ott sertepertélt a két férfi körül a Bujtos utcai házuk udvarán lévő műhelyben. Még csak 12 éves volt, amikor apróbb munkákban már számítani lehetett rá. A kis segéd alkalmanként 20-50 forintot kapott a nagypapától a 80-as évek közepén.

Bár a szakma sok fortélyára megtanította, Havasi János nem javasolta unokájának, hogy a cipész mesterséget válassza hivatásul. Havasi Péter így varrógépműszerésznek tanult. Az akkori 107-es szakmunkásképzőben végzett 1991-ben, pont abban az időben, amikor sorra szűntek meg a cégek – ezzel a frissen szerzett szakmáját szögre is akaszthatta. Nem talált munkát. Beállt hát nagyapja mellé, és azóta is cipőket javít – a változás csak annyi, hogy 1997 óta a Tavasz utcán van egy kis üzlete.

Ma már kicsit bánja, hogy mégsem cipész lett. A hiányszakmából most egészen jól megélhetne. Nem is gondolnánk, mekkora az igény méretre készült cipőkre. Ki hinné, hogy egyre több a 34-35-ös női láb, amelyre nehéz méretet találni? Az 1990-es évek eleje óta nincs feles méret, így kénytelen vagy nagyobb cipőt venni, akinek ilyen a mérete, vagy megkockáztatja a kisebbet – majd elviszi Havasi Péterhez tágíttatni. Sok a beteg láb is. Akinek püffed a lába, annak a tépőzár nagy segítség. Mutat egy csizmát, amelynek szárán már ott az egyenes vonal – ott cipzár lesz, ilyen munkát is kevesen vállalnak. Ha egészen pontosak akarunk lenni: Nyíregyházán csak ő.

Új idők szele

A pandémia az ő munkájára is rányomta a bélyegét. Home office-ban nem kell kiöltözni, mindegy, mit visel az ember – körömcipő helyett leginkább papucsot. Változott a divat is. Vastag vagy hernyótalpú cipőt hordanak mostanság a hölgyek, ezeket nem kell sarkalni. Legfeljebb ragasztani a talpakat. Sokan vásárolnak lábbelit turkálóban, ez olcsóbb, ha megunják, nem javíttatják, inkább kidobják. A netes vásárlásra Péter nem buzdít – azt mondja, a cipőt tanácsos mindig felpróbálni.

Érezhetően, láthatóan kevesebben javíttatják a cipőjüket. Ez egyébként mindig az idősebbekre volt jellemző, hisz számukra nem feltétlenül a divat, inkább a kényelem az elsődleges. Munkaideje nagy részét a ragasztásra váró cipők javításával tölti Havasi Péter. De megtalálják néptáncosok, énekkarosok is, akik értékes karaktercipőjüket hozzá hordják talpalni, a megbomlott varrást pótolni. Furcsa, hogy sokan feledkeznek meg róla, beadták javításra a cipőjüket. Egy teljes polcon várakoznak gazdáikra az elárvult csizmák, szandálok, papucsok. A szabály az, hogy 90 napig őrizni kell őket, ha addig nem jönnek értük, ki lehet dobni. Péter inkább a karitásznak adja oda.

Műbőr cipője neki sosem volt, szándéka szerint nem is lesz. Mai napig őrzi azt a bőrcipőt, amit a nagypapája az esküvőjére készített 1995-ben. Ma is hordhatná, de inkább egy dobozban őrzi – emlék.

Nagypapája elbeszéléséből tudja, hogy régen a nyíregyházi cipészeké egy nagy család volt. Tartották egymással a kapcsolatot. A Koronában rendezett, hajdani iparos bálokon együtt mulattak. Ma már ez sincs. Péter két szakmabelivel ápol szorosabb kapcsolatot – egymásra mindig számíthatnak.

Hogy családjában lesz-e negyedik generáció a szakmában? Kizárt. Nevetve mondja, agyon is csapta volna mindkét fiát, ha a nyomdokaiba akartak volna lépni. De ez fel sem merült. A nagyobbik fizikus lett, a kisebbik már mesterképzésen, a Budapesti Műszaki Egyetemen tanul, műszaki menedzsernek készül. Aztán hirtelen előkerül egy fotó is: egy gyönyörű kislányt ábrázol, a család szeme fényét: a 4 hónapos unokát.

Cservenyák Katalin