Napóleon: erkölcstelenség olyan dologba fogni, amihez nem értünk
1793 októbere, Párizs. Marie Antoinette vére a guillotine-ra spriccel. A helyzet négy évvel a forradalom (1789) után bonyolultabb, mint valaha. Franciaország kifordult önmagából: a felvilágosodással a ráció kihívja a dogmatikus kereszténységet, a klérust, a tömeg nemeseket, papokat öl, az ország nyugati felét polgárháború dúlja, a régi rendszert senki sem akarja vissza. De az sem működik, ami a gyűlölt ancien régime helyébe lép: előbb XVI. Lajos (1789-1791) alkotmányos monarchiáját, majd a mérsékelt köztársaságpártiakat (girondistákat) söpri el az inflációval, az áruhiánnyal, az éhezéssel, a tömeges sorozásokkal, a káosszal járó harag.
Mintha e kataklizma nem volna elég, a monarchia erőszakos megdöntésére válaszul 1792-ben összeállnak Franciaország ellen és háborút vívnak vele a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméitől rettegő európai uralkodók. Angol vezetéssel Habsburgok, poroszok, spanyolok nyomulnak Párizs felé, hol előretörnek, hol sikerül visszavetni őket. A Bourbon Lajos 1793 januári kivégzése után nem sokkal jönnek a jakobinusok. Velük a diktatúra, a terror. És egy 24 éves korzikai tüzértiszt, aki az utolsó francia királyné nyaktilója mellől távolságtartó megvetéssel figyeli a levágott fej körbemutatásán ujjongó tömeget.
Ennél a momentumnál kapcsolódunk be Ridley Scott Napóleonjába, 2023 egyik legjobban várt filmjébe.
A Marie Antoinette kivégzése utáni tabló Toulon visszavétele, Bonaparte (Joaquin Phoenix) első katonai sikere, az angolok ellenében. Azután a jakobinus vezető, Robespierre bukása, majd ahogy Napóleon a köztársaságpártiak megbízásából – rezzenéstelen arccal – gyilkos kartácstüzet zúdít a rojalista párizsi felkelőkre 1795 őszén. Ekkor érünk el a film magjához: az addig eltartott ujjú arisztokrataként ábrázolt Bonaparte korának feslett báljai egyikén megismerkedik Jozefinával (Vanessa Kirby) – és élethossziglani szerelemre gyúl a nála több évvel idősebb – kétgyermekes – özvegy iránt, aki mérsékelten viszonozza az érzelmeit. De azért feleségül megy hozzá.
Innentől két vonalon haladunk tovább: hol a párkapcsolata által kiszolgáltatott, megcsalt, tajtékzó, gügyögő Bonapartét látjuk, hol a kevély, mosolytalan győztest, a hadvezért.
Mintha Ridley Scott számára Napóleon az a férfi volna, akit egy boldogtalan házasság tett zsarnokká. Aki sohasem tudta meghódítani a szerelmét, ezért meghódította a világot. A fő baj nem is ennek a rendezői koncepciónak a teljes tévedése, hanem az ábrázolás totális hiteltelensége.
Képtelenség olyan epizódot találni e filmbéli kapcsolatban, amelyikből elhisszük ennek a két embernek az egymáshoz való ragaszkodását. Még kevésbé azt, hogy az államügyek intézésében társakként voltak képesek összedolgozni. Márpedig erről források tanúskodnak. „Ha bezárhatnálak a szívembe, ott tartanálak fogva” – rebegi a bókoló Bonaparte, mintha ebből kellene következtetnünk a későbbi türannoszra.
A szerelmi szál erőltetése megbocsátható bosszúság lenne, ha az alkotás legalább törekedne megmutatni Napóleon nagyságát. Annak a férfinak az arcéle, akit briliáns harctéri képességei és politikusi tehetsége egyszerre tettek Európa urává, talán többet érdemelne annál, minthogy ha nem hálóköntösben látjuk éppen, akkor tábornoki egyenruhában, jellegzetes kalapjával, amint rezignáltan rendel ágyútüzet – újra és újra. Szinte semmit sem tudunk meg arról, hogy milyen aprólékos műgonddal építgette saját nimbuszát, ismerte fel és használta ki gátlástalanul a propaganda hatalmát, vitte át vasakarattal a kormányzásban személyes céljait, meggyőződéseit.
Nemcsak Bonaparte nagysága, a karaktere és személyiségének változása sem kap teret Scott alkotásában. Holott ebben mennyi, de mennyi lehetősége lett volna az amerikai rendezőnek! Naplóleon elsősorban intelligenciájának, lényeglátásának, gyors döntéseivel párosuló tettrekészségnek és mindenek feletti haszonelvűségének köszönhette előrejutását. Munkamániája mellett sokáig alázattal szolgálta az államügyeket, talpnyalók helyett szakemberekkel vette magát körbe. Így állította meg a pénzromlást, tette le a modernizált igazságszolgáltatás, közigazgatás és oktatás máig ható alapjait. A teljhatalom azonban idővel őt is megrontotta: saját klientúráját túl magasra emelte, a hozzáértőket elcsapta, önmagát tévedhetetlennek ítélte.
Vonzerejét kiválasztottsága tudatából táplálkozó hallatlan önbizalma, folyamatosan újabb és újabb terveket szövögető gazdag képzelőereje, alkalmazkodóképessége adta, valamint felemelkedésének az a mesebelisége, hogy alacsony sorból küzdötte magát a piramis legtetejére. Mindebből a világon semmi sem jön át: a lényeg mellett ilyen nemtörődömséggel elmenni… ez is „művészet”.
A Napóleon keserves csalódás, kosztümös játékfilm grandiózus csatajelenetekkel. Nem több és ezen életszerű dialógusok, markáns jelenetek hiányában sem Phoenix, se partnernője nem képesek változtatni. Az elbeszélés számos ponton hamisítja a valóságot: Bonaparte nem volt ott Marie Antoinette kivégzésén, Toulonnál megsebesült (a filmben csak a lovát lövik el), Robespierre elfogásának körülményei egyáltalán nem stimmelnek. És akkor most szándékosan csak az első jeleneteket említem. Az összetett történelmi helyzet megértetésével sem bíbelődtek a filmlészítők, a néző nem kap mankókat, erről feltételezhetően eleve lemondtak a filmkészítők. Akit érdekel, majd utána olvas, gondolhatták.
A film legvégén a rendező hosszan sorolja a napóleoni háborúk katona áldozatainak a számát, azt sugalmazva, hogy főszereplőnk tömeggyilkos volt. Tisztelettel jelezném, Napóleon a kor uralkodói mentalitását tekintve kétségkívül nem volt jobb a társainál, s bár békétlen természetéhez nem férhet kétség, a háborúk jelentős részét nem ő, hanem a francia forradalom eszmeisége ellen fenekedő európai monarchák indították.
A 86 éves Ridley Scott talán kereste a fogást a francia nagyság megragadásán, de összességében Bonaparte csákójáig jutott. „A legnagyobb erkölcstelenség az, amikor valaki olyan dologba fog, amihez nem ért”, mondta egyszer Napóleon. Hallgassunk rá, mielőtt hadba hívjuk a sokaságot!
Ratalics László
