Az éhes gyerek a nyíregyházi szakácsnő rémálma

Csupa szeretet, kedvesség – szívből és folyton mosolyog. Pontosan az a szakács néni, akinek a kedvéért a gyerekek a menzán még azt is megeszik, amit egyébként soha meg nem kóstolnának. Pápai Ilona ilyen. Nem véletlen, hogy őt ajánlották, amikor olyasvalakit kerestünk, aki évtizedeket töltött el a közétkeztetésben. Ilike azt mondja: „soha semmit nem kértem a Jóistentől, mint sok gyereket”. Lett is: öt saját mellé minden tanévben több száz… És eddig hat unoka…

Ilike már nyugdíjas; az a típus, aki egy percig nem tud otthon ülni, keresi az újabb feladatokat, kihívásokat. Több évtizedet töltött el a közétkeztetésben, megszokta, hogy mindig sokan veszik körül. Most délelőttönként a nyíregyházi piacon, egy büfében dolgozik. Délutánonként így marad ideje a gyerekeinek segíteni, az unokákra vigyázni. Az ajtóban vár, és már a lépcsőházban magyarázza: szerinte nincs az jól, hogy ma a pedagógusoktól várnak el mindent, beleértve a gyereknevelést is; az illemet, a tiszteletet otthonról kell hozni. Látta ő nagyon jól, míg osztotta az ételt a gyerekeknek, kit tanítottak otthon illemre, és kit nem.

Ilike úgy lett szakácsnő, hogy a főnöke rábeszélte, végezze el az éppen induló tanfolyamot. Egy kolléganőjét, a szülési szabadságon lévő élelmezésvezetőt helyettesítette akkoriban az apagyi iskolában. Ilike nagyon szeretett főzni, hát beiratkozott. Kétéves, ingyenes képzés volt. Amikor a kolléganője visszajött a szülési szabadságról, Ilike már mint szakképzett szakács állt munkába a helyi iskolában megüresedett álláshelyen.

Emlékszik, a 80-as években lehetett még a régi rendszerben főzni. Akkor nem korlátozták a só használatát, a tészta mennyiségét, nem szabták meg, mit ehet, és mit nem a gyerek a menzán. A havi tervet az élelmezésvezető készítette, a heti menüt viszont a szakácsnők állították össze. Természetesen akkor is célul tűzték ki az egészséges táplálkozást. Akkor sem volt egyszerű, hisz régebben is válogattak a gyerekek: amit ismertek, azt megették, amit nem – mert otthon nem kaptak olyat –, azt meg se kóstolták, vagy csak nehezen. Ilikének a legfontosabb mindig az volt, hogy míg a szülők dolgoznak, ne maradjanak éhen a gyerekek az iskolában, a napköziben, mert akkor nem tudnak foglalkozni a leckével.

Tészta szafttal

Ha húsos nap volt, a rántott hús fogyott, de a raguk mentek a moslékba. – Hiába rimánkodtunk nekik, hogy legalább kóstolják meg. Ha tészta volt a köret, a szaftból tettünk rá, úgy megették. Tejbegrízből, tejberizsből mindig többet főztünk, olyankor nem volt maradék. A szívem hasadt meg, amikor nem evett, éhen maradt a gyerek – magyarázta. – Aztán jött a sócsökkentés, amit nagyon nehezen fogadtak el a gyerekek. Egy gyerek „sóadagja” 1,2 gramm volt – ez az egész napi étkezésre vonatkozott. Mikor bevezették az új rendszert, akármilyen nagy volt a hulladéktároló, színültig telt. Azt mondtam: a gyerekek éhesek maradnak, főnök, ez nem mehet tovább. Bántott, hogy egész nap éhen van a gyerek a napköziben, míg a szülő dolgozik.

– A régi rendszerben legalább a tésztát a szafttal megette a gyerek. Az új rendszerben annyira le kellett csökkenteni a só mennyiségét, hogy nem volt íze az ételnek. Sót nem tehettünk ki az asztalra, mert ha ellenőrzést kaptunk, megbüntetnek minket – emlékszik vissza a változás első időszakára a szakácsnő.

Nincs idő...

Ilike azt tapasztalta: nagyon kevés étel volt, amelyet a gyerekek ismernek, mert otthon is eszik. A szülők húslevest, tejfölös krumplilevest, paradicsomlevest, palóc-, gulyásleves, rizses hús, tarhonyás hús, grízes, mákos, diós tésztát, pizzát, rántott húst, fasírtot, hamburgert adnak – mást nem is nagyon ismernek a gyerekek – mondja Ilike, aki szerint a rohanó világban nincs ideje a szülőnek egy teljes menüsort készíteni. Nincs idejük főzni.

A kérdésre, neki öt gyerek mellett hogyan sikerült mégis, elmosolyodik. Úgy nevelte őket, hogy mindent meg kell enni. A legkisebb 8 hónapos volt, amikor elvált. Hogy meg tudjanak élni, a munka mellett biztosítózott; a lakásuk felett volt egy mini varroda, oda is bedolgozott, lépcsőházat takarított. Alig aludt. Az édesanyja, mikor meglátogatta őket, mindig sírt, látva, mennyire lefogyott a lánya. De a sok lemondásnak idővel meglett az eredménye: megvette a lakást, lett új otthonuk.

– Jó látni, hogy annyira szeretik egymást a gyerekeim! Ők azt mondják: „tőled tanultuk, anya, mert benned annyi szeretet volt”.

Kisebbik lánya, akinek két kislánya van, gyakran kérdi: „Anya, hogy tudtál minket felnevelni, hogy mindenre volt időd?” Nevetve meséli: mikor valamelyik gyereket orvoshoz kellett vinni, s az orvos az adataira volt kíváncsi, annyit kért: „doktornő, csak sorban kérdezze, úgy tudom sorolni”.

Már valamennyi gyereke a saját lábán áll: a legidősebb Londonban éttermet vezet, egyik lánya a nyíregyházi kórházban a sürgősségin, másik osztályon dolgozik, kisebbik fia, aki Skóciában szerzett diplomát, most vezető az egyik áruházlánc budapesti központjában, és van egy számítástechnikával foglalkozó fia is, ő a programozó szakmát választotta. – Nagyon jó úton halad mind. Ha együtt vannak, úgy tudnak csiripelni! – meséli ragyogó arccal.

– Mindenre rászoktattam otthon a gyerekeimet, és arra tanítottam őket, hogy egyenek meg mindent az iskolában, különben éhesek lesznek 

– mondja Ilike, ezzel is megerősítve: nagyon fontos, mit eszik otthon a gyerek. Az övéi sok zöldséget, főzeléket is kaptak. És ők is így főznek.

Nagyon fontos az egészséges táplálkozás, de ebben a szülőknek is partnereknek kell lenniük: ha otthon több zöldséget, főzeléket kapnak a gyerekek, akkor azt az iskolában is megeszik, mert ismerik. A lányom is rengeteg zöldséget, főzeléket ad a gyerekeknek. A menzán ők ugyanúgy meg fogják enni az ételt, mint az enyémek. De ha valaki nem szokta meg otthon, akkor nem is eszi meg. Sok szülőnek azonban már nincs kedve a munka után, fáradtan főzni. Rendel inkább hamburgert, pizzát. Talán ilyen gazdagok lennénk? Ilike szerint igen. Ezt látja a piacon is. A büféhez közeli kifőzdéből sokan visznek haza vacsorára fasírtot, rántott húst.

Sokszor kérték tőle a gyerekek a menzán, a fasírtot ne tegye rá a főzelékre, hanem egy külön tányérra, másként nem eszik meg. Ilyenkor tett még a tányérra egy szelet kenyeret.

A rendszer nem gyerekbarát

Úgy három éve – tudtán kívül – Ilikét egy nyírbátori kollégájával benevezték egy szakácsversenyre. Vonakodott, majd elfogadta. Egészséges ételt kellett főzni. Birsalma-krémlevest készítettek, főfogásnak beregi nyúlcombot puliszkával, zellerpürével. Csőröge és pohárkrém volt még a menüben. Csodálatosan szép tányér volt – emlékezik vissza Ilike. Meg is nyerték a versenyt. – De ha azt egy gyerek meglátta volna, bele sem üti a kanalat, mert nem szokta meg ezt az ételt. Nem ismeri a puliszkát – neveti el magát Ilike, aki szerint az a baj, hogy ez a rendszer nem gyerekbarát. Pedig sokan rengeteg pénzt felvesznek azért, hogy egészséges ételsorokat állítsanak össze. Csak a gyerekkel nem kóstoltatják meg. Ezt a rendszert nem lehet megszokni.

2009 körül jött a változás. Előtte is volt már szigorítás, de amikor se só, se cukor nem mehetett az ételbe, azt mi se ettük meg szívesen – vallotta be Ilike. Akik ezt a rendelkezést hozták, nem a gyerek érdekeit nézték – vélekedett Ilike, aki természetesen az egészséges táplálkozás híve. Az ízetlen ételnek viszont nem.

– Azt mondták, azért hozzák ezeket a szabályokat, mert a gyerek elhízik… És a rengeteg műkajától nem? – kérdezte, majd hozzátette: volt olyan gyerek, akinek ki volt fizetve a menza, de nem ette meg, helyette vett egy giroszt a közelben.

Tízórai? Az sem egyszerű

Ha a vajas kenyérre a sonka mellé főtt tojást is tettek, úgy már nem kellett. Ez azért érdekes, mert nagyon sokat beszélünk a gyermekéhezésről, és azt gondolnánk, az éhes gyerek nem válogat. Annyi éhező gyerek van most is, mint korábban, aki csak a napköziben eszik, az iskolában – tapasztalta Ilike. De lehetnek akármilyen éhesek a gyerekek, amit nem ismernek, azt nem eszik meg.

Az iskolatejprogramról korábban már sokan tudtuk, hogy gyakorlatilag kudarc. Ilike így emlékszik vissza: – A legtöbb gyerek az iskolatejet, -kakaót vagy ki sem vette, vagy csak felbontotta. Naponta 30-40 tálca megmaradt. Szegény takarítónők sokszor szóltak, hogy a felbontott poharak tartalmát a székre vagy a padra borították a gyerekek. Hozták a kefirt. Az meg senkinek nem kellett. Nem ették meg a gyerekek. De ingyen volt, hát nem érdekelt senkit. Teljesen logikusnak tűnik: ha annyi bontatlan pohár tej megmaradt, abból másnap palacsintát lehetett volna sütni, vagy kakaót főzni, amit a gyerekek szeretnek. Csakhogy a szabály ezt tiltotta, nem lehetett összegyűjteni, felhasználni a maradékot. Mindent meg kellett rendelni újra. Ha az iskolatej megmaradt, ment a pocsékba, a kukába. A kefir is.

De volt neki egy nagyon jó főnöke, akit név szerint említ: „a mi főnökünk, Pályák Laci mindig kompenzált, hogy jó legyen a gyerekeknek: az ebéd mellé kaptak nápolyit, narancsot. Mikuláskor a csomagba rendelt mogyorót. Minden gyerek kapott csokimikulást. Olyan jó főnököm, mint Polyák Laci, nem volt soha. 

Legendás volt a hajdani Otthon étterem konyhája. Elérhető áron, finom ételeket kaptak a vendégek. Húsos és hús nélküli levesek, töltött húsok, változatos húsételek, fánk, palacsinta – a többi között ezek szerepeltek az étlapon. Mellette külön cukrászat. Eszméletlen sok vendég volt – emlékezik vissza Ilike. – Na, és az alapítványi bálok! Lassan kezdődik a szezon. Hallja, hogy mostanában otthonról viszik a vendégek – akik egyben az iskola számára adományozók – a vacsorát. Ez viccnek is rossz. – Ez velünk, a mi iskolánkban elő nem fordulhatott volna! Ott voltunk, és csináltuk. Olyan asztalt terítettünk, hogy csodájára jártak – emlékszik vissza a nem is olyan régi időkre. Az is igaz: ő sosem nézte az órát, mikor telik le a munkaidő. Ha kellett, maradt. – Nekünk nem volt kérdés, csináltuk.

S amikor jött az új rendszer, új céggel, befejezte a főzést – sok közétkeztetésben résztvevő gyermek és felnőtt szomorúságára.

Cservenyák Katalin