Már csak a fociválogatott tartozik nekünk az euforikus hangulattal.
Mielőtt aranylábú fiaink este belerúgnak egy egyenest a labdába Oslóban, szögezzük le: a magyar labdarúgás semmivel sem lesz jobb, ha a mázsás Böde Dani este begyötri öt méterről spiccel, mellé a mi Dzsudzsink beveri huszonötről bal rüszttel, mint ahogyan Bukarestben demoralizálta a „huszonhárommillió románt” és Farkasházy Tivadart.
Legfeljebb kijutunk az Európa-bajnokságra.
Akkor szembesülhetünk azzal a korántsem könnyen megválaszolható kérdéssel, hogy mihez kezdünk Franciaországban egy olyan csapattal, amelyik minden idők leggyengébb selejtezőcsoportjában a középmezőnyben végzett, de bárcsak szembesülnénk! Legyen az a legnagyobb bajunk, hogy kapunk egy ötöst a spanyoloktól! Túléljük. A magyar foci lezüllése miatti frusztrációnkból való kigyógyulásnak még tán az is jót tenne.
No de akkor sem lesz rosszabb a futballunk, ha történetesen nem jutunk ki, mert annál nagyobb baj sem történhet ezzel a társasággal. Borítékolható, hogy nem robban ki palotaforradalom az MLSZ-ben. A kudarc ürügyén majd jön a nagy mesemondás, és senki sem fog itt szimpla felindulásból – sem Budapesten, sem Debrecenben, sem másutt – a Barcelonának, a Real Madridnak, a Juventusnak vagy a Bayern Münchennek futballistákat nevelni. Az tudniillik dac és düh nélkül sem sikerül a magyar edzői karnak. De már mióta! Tudjuk, rossz az alapanyag. De ennyire? A hátrányunk így is, úgy is ledolgozhatatlan. Vagy számottevően nem nő, de nem is csökken, ha így jobban tetszik.
A siker nem a focistáinknak kell, hanem a népnek. A MAGYARNAK! Az önbecsülésünknek. Ne szemlesütve támolyogjunk már a labdarúgó-válogatott meccsei után! A büdösúristenit!
Az úszóink, tornászaink, jégkorongozóink és még sokan mások megmutatták a drukker lelkünknek, hogy nem vagyunk ócska szarok. A futballistáink tartoznak az euforikus hangulattal. Pechünkre ők a legfontosabbak.
Lehetne itt most futballgyalázásba átvedleni, Oslón innen és azon túl is, csak semmi értelme. Hosszú Katinka istennőért senki nem utazik el Párizsba a szerelmén túl, hogy kitombolja a magyar szívét-lelkét a 400 vegyes után, no de a Szajna-partot vagy a marseilles-is kikötőt piros-fehér-zöldek tízezrei lepnék el egy magyar-francia EB-derbi előtt és után 2016 nyarán. Mint ahogy a világörökség részét képező Brugge (ejtsd: Bröhö, mert a nacionalista flamandja így szereti) történelmi belvárosa is piros-fehérbe borult, amikor máig utolsó magyar csapatként a DVSC megérte a futballtavaszt a nemzetközi porondon. Sosem lesz annyira régen, hogy elmossa az emlékezet!
A foci nem azért más, mert e sorok írója orrvérzésig szereti nézni, és időnként kispályán még örömét is leli benne, hanem azért, mert nálánál sokkal okosabb emberek megszámolták és megállapították, hogy a labdarúgáshoz köthető szavak száma messze meghaladja az anyával, családdal, teremtővel társítható kifejezések mennyiségét.
Hát ezért. Hajrá, magyarok!
Cs. Bereczki Attila