Hernádvécséig mentünk, hogy szembejöjjünk saját magunkkal

Miskolc felől a 3-as főútra gazdagon mérték az emelkedőt: ha oldalról néznénk az aszfalt rajzolatát, úgy tűnne, mint báli ruha alján a fodor. Egy-egy kaptató előtt aki bátrabb gázt nyom, szinte elhiszi, egy felhőbe fut bele – és hamar kiderül, nincs túl messze a látvány játéka a valóságtól. Hiszen a szem megcsalódhat, az érzék nem: légies örömökkel kecsegtető helyre érkezünk.

A táj: akár az élet. A Cserehát vonulata, mint gazdag szépségű anya ülteti ölében Abaújt. Rajta azonban nyűtt a ruha: ritka erre a valódi jólét, sok a bú, kevés a valódi válasz, a munka – igaz, gyakran az akarásnak is híja van. Valahogy mégis csendes békét áraszt a szegénység. A parasztházak tornácán ömlik a muskátli, a jellegzetes zöld vaskerítések mögött másfél méteresre is megnő a kapor. Csobádot és Forrót elhagyva már rettentő erdőkre látni rá; ilyen ezerszínű díszlet között jön elénk Hernádvécse. Hogy hol? Egy kicsit mindentől távol.

Az Árpád-kori települést alig ezren lakják – a helybéliek majdnem fele cigány. És annak is vallja magát. A fiatalok nagy része, aki tehette, idejekorán odébb állt. Már majdnem felteszi magának az ember a kérdést: ki jön ide magától, amikor lassan kitárul a kastély kapuja, ahol Mária Lujza főhercegnő, Napóleon második felesége is megfordult.

Az 1790-ben emelt, a Vécsey család által birtokolt épületet csaknem felfalta már az idő és a romlás, amikor Takács Tibor debreceni állatorvos jó tíz éve megvette (vele készült interjúnkat hamarosan olvashatják). Amit ő a kastélyban és körülötte létrehozott, arra fakó minden szó. A négycsillagos Vécsecity olyasmi, mint táncosnak az angolkeringő, autósnak a Ferrari, ínyencnek az osztriga. Értékőrző makacs gondaltból, meg nem alkuvásból és irdatlan munkából sokkal több született itt, mint hotel és vendéglátás. A történelemről suttogó köveken, itt, csaknem a világ végén, olyan szépérzékkel folyik egybe régi és új, hogy abban az ember tapintható örömét leli.

A kastély főépülete neobarokk jegyeket őriz: főúr és úrinő lehet minden vendég, akár a bálterembe, a vadászterembe lép, vagy a borospincébe száll alá. Hiánycikk a pazarlás, a giccs; mívesen kialakított, egészséges rendeltetést adtak itt mindennek. A tetőtérbe érve ugrik pár évszázadot a naptár: a city lélegző dinamizmusával városi hangulatot idéz, komplett tengerparti üdülő épült ide – nem véletlenül nevezik úgy, a kastélyba zárt város. A „városközpont” Ó színpadán rendszeresek a kulturális programok, de aki fekete-fehér filmekre vágyik, az szinte kertmoziban érezheti magát, igen, házon belül.

A valódi kert azonban sokkal inkább park: 9 hektáron még napok után is marad felfedeznivaló. A domb alján panoptikumot rendeztek be a kastély egykori fűtőházában, ahol régi mesterségeknek áll emlék a drótostól a kosárfonón át a teknővájóig. A domb tetején az istálló körül tágas a rét: mint dús, falusi gazdaságban, annyi a háziállat, a lovakat a gazda nevén szólítja. Állat egyéb is akad: szerelmes békák tartanak végtelenített koncertet a mesterséges tó körül, aminek partján puha a félhomály, némán könyörög az ember: ne menjen még le a Nap.

Pedig lemegy. És másnap is lemegy. Annak fényében pirul még a szemközti katolikus templom, amikor ajtaján násznép tolul kifelé: sűrű a jó kedv. Roma lakodalomba csöppenünk – nem nehéz. A kislányok aprópénz reményében elkötik az utat, szokás ez errefelé, senki sem méltatlankodik. A menyasszony királynőnek öltözött, megilletődve lépdel az Isten házától az forró aszfaltig, melléugrik a prímás, és az újasszony olyan táncba kezd, hogy leáll a forgalom. Így él itt egymás mellett hagyományt és kastélyt mentő akarás, határszélre szorult gazdag örökség, sokarcú kultúrkincs és mindenféle ember. Egyet mindenki tud: mikor van ideje a dolgoknak. Ha estére harangoznak, megpihenni kell. Ha belül harangoznak, megpihenni kell.

A kastélyszálló zavarba ejtő kényelmén, minden szegletében tetten érhető eleganciáján túl legfőbb értéke ez az ősi, mába átmentett halk harmónia, amit csak szívvel lehet teremteni – érezni is. A Vécsecity csendjében előtolulnak a jó gondolatok, fényesedik a szem, aztán a szobaajtón egyszer csak bekopog az intelem: add az időt magadnak! A bőrt szürkítő napok örvényében a túlélésért ennyi bizonyosan kell.

További információ: http://vecsecity.hu
Facebook: Hotel Vécsecity

- BCSH -