Sanyi, a nyíregyházi utcai harcos

Sanyi kiszámolta: 860 ezer forinttal jön neki a város. Egészen méltányos összeg az elmúlt 28 (mondja, írjál inkább 29-et) évben végzett takarításért Nyíregyháza közterületein, különös tekintettel a Széna térre, a Vörösmarty térre, a Tokaji útra és a Tiszavasvári úti felüljáróra. Ha tudom, ezt intézzem el neki még ezen a héten. Készpénzben vagy csekken, amit beválthat a postán. Ja, és találkozni szeretne Oláh Ibolyával. Mert fülig szerelmes belé 28 (vagy inkább 29) éve.

Ám, mire eddig eljutunk, eltelik jó pár perc. Bizalmatlan. Kéri, igazoljam magam. Hol a kitűzőm? Hol az újságíró-igazolványom? Mindenki mondhatja, hogy újságíró. Aztán meg... Szóval kell az azonosítás, különben nincs beszélgetés.

Nincs nálam az újságíró-igazolványom (a minap vettem ki a kocsiból, mert sosem kéri senki), felajánlom, hogy a Facebookon azonosíthat. Belemegy. Okostelefonomon a profilomra keresek, rápillant, bólint, rendben. Majd letegez. Kikérem magamnak. Ja, ha nincs tegeződés, akkor nincs riport – mondja, és már fordul is el tőlem, a seprűihez.

Tegezni foglak

Oké, tegezzen – adom meg magam, mire ő: Kati nénémnek foglak hívni. Tiszteletből. Mert te vagy az idősebb... Már vitatkozni sincs kedvem. Tényleg én vagyok az idősebb. Két évvel –  úgy látszik, látszik. (Vagy kiszúrta a Facebookon).

Tulajdonképpen ő az első hajléktalan, akivel összetegeződöm. Simán lesanyizom. Mert ő a fiatalabb, ugyebár.

Miután végre mindent tisztáztunk, leteszi a seprűt, és leül mellém a padra. Ösztönösen húzódom arrébb, de int: nem kell, elfér. És nem vagyok büdös – jegyzi meg. Rendszeresen mosdik a közeli kútnál. Kettő is van itt, de egy biztonsági őr figyelmeztette, az egyiket látja a köztéri kamera. Így hát a másiknál.

A gyerekkoráról kérdezem.

– Ismertem a szüleimet. Rosszak voltak egymáshoz, így születtem meg fogyatékosnak – közli tárgyilagosan, némi keserűséggel a hangjában.

Jászberényben jött a világra. Szülei hetedik, legkisebb gyermeke volt. Mind elkerültek otthonról. Sanyi azt mondja, ha nem viszik intézetbe, már nem is élne. „Ott porladnának a csontjaim a föld alatt" – fogalmaz. Testvéreivel messze kerültek egymástól. Tud róluk, de nem találkoztak. Egyikük – így mondja – „magyar kézbe került". A példakép. Akinek – nem mondja, de hangjából érezni – szívesen lett volna a helyében. – Ő Lajos, aki családba került. Jó sorsa volt, emberré alakult. Lehet, azóta már főnök valahol. Hogy hol, merre van, nem tudom – mondja. 

Neki nem ezt a sorsot szánta az élet. Egyik intézetből a másikba került. Győr-Moson-Sopron, Baranya, Budapest, Szolnok. 28, inkább azt írjam, 29 éve él Nyíregyházán.

Sorolja a testvérei nevét, akikről tudja, hogy életben vannak. Szüleik már meghaltak.

Önfeledten csinálja

Fogyatékos, nyomorék – így jellemzi magát. Annyit hallhatta, hogy már el is fogadta. Sokan csúfolódnak vele még ma is, de fel sem veszi. Talán soha nem is érdekelte. Sofőrök kiabálnak ki a volán mögül, szavakkal bántják az út mentén békésen sepregető, lobogó hajú embert.

Egyszer a Tiszavasvári úti felüljárónál meg is támadták. Egy arra járó, tagbaszakadt férfinak nem tetszett, hogy este tízkor épp ott sepreget Sanyi, ahol ő várakozik. Addig molesztálta őt a megtermett ember, míg végül Sanyi arrébb húzta kiskocsiját.

– Kicsit féltem tőle – mondja. – Azt kiabálta: menj innen, tudsz másutt is sepregetni!

Csapongunk a témák között és az időben, de választékosan fogalmaz, beszédhibája nincs, és a rövid ismeretség után is nyugodtan megállapítható, hogy a szókincsével sincs gond. Keze-lába ép. Sepregetésben, takarításban fáradhatatlan. Hol itt a fogyatékos? Hol a „nyomorék"? Talán az élet az, ami neki jutott. Az nagyon nincs rendben.

– Nem vagyok én bolond – mondja, de a mondatot nem fejezi be. Később megtudom: kisegítő iskolába járt, 8 osztályt végzett. – Azért vagyok fogyatékos – ő így látja.

Nyíregyházi takarítónak, utcai harcosnak tekinti magát. Szerinte ugyanis senki nem foglalkozik komolyan a takarítással.

Eddig ingyen sepregetett, de most már kéri a jussát. 860 ezer forint – ennyire tart igényt az eltelt évekért. Hogy van-e erről papírja, ami alapján benyújthatja igényét? A válasz:

– Munkaszerződésem nincs. Én csak önfeledten csináltam – és sokan látják is ezt, de soha senki nem kereste ajánlattal, hogy fizetne azért, amit önszántából évek óta végez.

Annyira el van keseredve emiatt, hogy azt tervezi, fogja a kiskocsiját, és elköltözik Nyíregyházáról.

Lakni jól?

Nemrég a Facebookon valaki azt írta, Sanyi fűthető konténerre gyűjt, amelyben ellakhatna, ehhez vár adományokat, de kiderül, erről már letett. Mert hát hol is helyezné el? Közterületen nem lehet. Telke meg nincs. Kevéske rokkantnyugdíjából hogy is telne erre? A pénzt, az áhított 860 ezret azonban gondolatban már el is költötte.

Kellene cipő. 49-es méretben, munkavédelmi, acélbetétes. Három fekete dzseki. Kapucnis. 4 vagy 5 XL-es. Hogy miért ekkora? Hát, hogy egymásra vegye őket. Meleg nadrág, zokni is kellene, meg bundás, ötujjas kesztyű, lehetőleg bőr. És munkaruha. Ezt a narancssárgát le kellene már cserélni egy másikra.

A maradék pénzt eltenné karácsonyra. Fenyőfára. Itt állítaná fel, a buszmegállóban. Venne rá díszeket, szaloncukrot, világítást, meg mindent. Szemében fény gyúl, mintha már látná is maga előtt azt a fát, amit gyerekkorában talán sosem kaphatott meg. Meg kellene ide egy kis áram is. Hogy a mobilját feltölthesse. (Zutty a földre.)

Írtam már Kovács Ferencnek és Orbán Viktornak is a pénzem ügyében. De egyik sem válaszolt – meséli. Az esik neki rosszul, hogy a polgármester rá se néz a munkájára. Ez fáj neki nagyon.

– Tudod, milyen fárasztó volt kigyomlálni a Tiszavasvári úti felüljárót? Elmebetegnek néznek, de vállalom.

Papíron a Tokaji úti hajléktalanszállón lakik. De nem alszik ott. Szerinte reggelre szétszednék a többiek a kézikocsiját – amely a legdrágább kincse, 50 ezer forintért vette. Ebben elfér az összes vagyona: pár seprű, egy vödör (az is háromezer forint volt!), kabát, némi ruhanemű, tisztálkodó- és tisztítószerek.

Itt tartunk a beszélgetésben, amikor lassít egy autó, vezetője, egy hölgy kiszól Sanyinak, hogy hozott neki ebédet. Gondosan, ételhordóba csomagolva, szatyorban. Azért olyanok is vannak, akik hálásak Sanyinak a munkájáért, és ezt azzal fejezik ki, hogy enni, inni hoznak neki. A rendőrök jól ismerik már Sanyit, kedvelik, tőlük is kap enni, és érzi, vigyáznak rá. Jó emberek.

Ibolya

És most egy váratlan fordulattal áttérünk a szívügyekre. Sanyi – bevallása szerint –  sosem volt nős, sosem volt barátnője, de van egy nagy szerelme, Ibolya. Aki egyszer Tiszadobon orsótésztát főzött neki pörkölttel. Névnapjára pedig csokitortát sütött. Tett rá 30 szál gyertyát, és azt mondta: „Na, Sanci, boldog névnapot kívánok!"

– És tudod, mit kaptam még? – kérdezi, és kis hatásszünetet tart: – Az több volt, mint puszi... Csak álltam ott tátott szájjal, és nem tudtam elhinni. Az több volt, mint puszi...– tekintete a távolba réved.

Igen, kitalálták, Oláh Ibolya az, a népszerű énekesnő, akiről Sanyi álmodozik. Akinek ő a tiszadobi otthonban felajánlotta, elcseréli vele az ágymatracát, mert az Ibolyáé régebbi volt, az övé pedig kényelmesebb, újabb. De mielőtt odaadta volna neki, fertőtlenítette. Mert Ibolya tiszta.

Sosem merte megmondani neki, hogy szerelmes belé. S ha most én megírom? Abból nem lesz baj? – kérdem. Mire ő: hátha olvassa!

– Írd le nyugodtan, hogy imádom, teljes szívemmel, lelkemmel szeretem. 28 éve erősen szenvedek miatta – önti ki őszintén a szívét, hozzátéve: – Mikor engedi, hogy megcsókoljam?

Írjam meg azt is, hogy szeretne vele találkozni. Itt, a konzervgyári buszmegállóban, Nyíregyházán. Nem tudja, hol lakik Ibolya, de szeretne együtt élni vele. Feleségül kérné. Mert Ibolyának egy komoly, határozott ember hiányzik. Hozzáköltözne, gondját viselné. Takarítaná a lakást, elvégezné a szükséges javításokat. Komoly arccal mondja: Ibolyához nem Pisti illik. Ismeri Pistit még Tiszadobról. Nem ő való hozzá.

Megállt az idő

Ekkor érzem azt, hogy Sanyi az elmúlt 28 évben – mert emlékezete szerint ennyi idő telt el a találkozásuk óta – semmit nem hallott, olvasott Ibolyáról. Nem csoda, ha meglepődik, amikor azt mondom, hogy Ibolya már évekkel ezelőtt szakított Pistivel. 

Felcsillan a szeme, majd, hogy takarítás közben lefényképezhessem, megfogja a kocsit, és arrébb tolja. Előveszi a seprűt, és munkához lát.

Búcsúzóul még elmondom: ha erre járok, hozok neki sütit.

– Tudsz sütni?! Mint Ibolya? És ezt most mondod?! – szemében ismét fény gyúl.

– A máktól ég a gyomrom – kiált utánam. – Diósat süss! Vagy csokisat...Azt nagyon szeretem.

Cservenyák Katalin